„Néhány kérdésben sikerült átvinnie akaratát akár a régi vezetői gárdával szemben is – a magyar állampolgárság, a külhoni magyarság szavazati joga ügyében például nem Markó Béla és hívei álláspontja érvényesült, de akár a székelyek nagy menetelését is említhetnénk: a korábbi RMDSZ-vezetés aligha lett volna partnere az SZNT-nek a tömegmegmozdulás szervezésében. Mindez viszont túl kevés volt, ráadásul úgy tűnt, a kormányra lépés után a szövetségi elnök elbizonytalanodott, lavírozni próbált a radikálisabb fellépést óhajtó székelyföldiek és a régiek, a hatalompártiak között. Egyszeriben megváltoztak a prioritások, az autonómiastatútum benyújtásának halogatása szemléletesen tükrözi mindezt, Kelemen Hunor végül nevetségessé is vált, amikor kéthetente újabb és újabb időpontot jelölt meg a törvény kidolgozására.
És mégis, az RMDSZ kormányon maradásában talán Kelemen Hunor veresége a legaggasztóbb. Az, hogy mielőtt még a Szövetségi Állandó Tanács döntést hozott volna a kérdésben, Verestóy Attila már közölte azt. A kétes háttéralkuk köttetésének hirtelen előbukkant mestere megsemmisítő csapást mért Kelemen Hunor tekintélyére, amikor sajtónyilvánosság előtt közölte: az elnök távozhat, ha akar, ám ők bizony maradnak.
Csakhogy – és Kelemen Hunor megalázó vereségében ez a fájó – az is világossá vált: az RMDSZ-t belülről megreformálni lehetetlen. Jöhetnek új elnökök, mozgolódhatnak radikálisabb szárnyak, az igazán fontos döntéseket úgysem ők hozzák – hanem a régiek, a hatalomhoz dörgölődzők, a kis lépések nagy mesterei. Kelemen megy (egyelőre a kormányból). Verestóy örök.”