“Majd, ha mi is tényleg közösen. A régi eszközökkel, csakis: ásóval, kapával és fakanállal is, hogy ne válasszon szét egyik sem. Hogy elmúljon mindenkiből a nagyharag. (És ha megszólal lágyan a kisharang, mennyit röhögünk majd ezen. Bizony. Közösen, közösen minden menni fog.)

Majd, ha gyerekünk lesz, majd, ha óvodás lesz, ha iskolás, ha középiskolás. Egyszer majd, ha leérettségizik. Csak nőne már. Csak ne nőne már. Egyszer majd küszködjön vele valaki más. Majd, ha férjhez adtuk, kistafírungoltuk, lakást vettünk neki. Majd, a kisunokákkal. Majd, a nagyunokákkal. Egyszer majd, ha eljönnek még. Akkor aztán. De tényleg.

Egyszer majd, ha jóval egészségesebben, talán már holnap, csak lehessen. Egyetlen kávéval, cigaretta nélkül, második sör nélkül, parizer nélkül, gyorsfagyasztott étel nélkül, ízfokozók és szénhidrátok nélkül. Egyszer majd, bizony, áfa nélkül. Autó, sietség nélkül, szűkre szabott munkaprogram nélkül. Ha majd mehetni edzőcipőben. Ha majd lehet bicikliutakon. Ha majd közelebb is lesz uszoda. Ha majd kényelmes ruhában, saját ritmusban. Óracsengő, iskolacsengő, telefoncsengő nélkül. Igen, ha már pluszkilók, pluszgondok, pluszmínuszok nélkül. És persze sivár csönd és porckopás nélkül.”