„Életem egyik apró, de mégis sokáig emlékezetes eseménye a foci kapcsán úgy harminc-harmincöt esztendeje történt. Pár napig Bukarestben tartózkodva, két magyar kollégával elmentem a román válogatott egyik nemzetközi mérkőzésére, amikor, ha nem tévedek a jugók csapatával találkozott. Bölönire voltunk kíváncsiak mindhárman, mert hát az ő játéka akkor megdobogtatta minden erdélyi magyar szívét. A lelátó alsó részén ültünk, így közelebbről láthattuk a fogorvos-focistát, s amikor elhúzott előttünk, nem egyszer magyarul biztattuk: »Ne hagyd magad, Laci! Gyötörd Laci! Szúrd rá Laci!« A közelünkben ülők egy csoportjának nem tetszett a magyar szó. Először csak kisebb morgással, alig hallható megjegyzésekkel adták tudtunkra, majd egyikük, aki csak »hai dragii mei români«-nal biztatta a hazaiakat, felénk fordulva, pátosszal teli hangon megszólalt: »De ce nu vorbiţi româneste, doar mâncaţi pâine românească! «.