Futball és nemzeti érzés

„Életem egyik apró, de mégis sokáig emlékezetes eseménye a foci kapcsán úgy harminc-harmincöt esztendeje történt. Pár napig Bukarestben tartózkodva, két magyar kollégával elmentem a román válogatott egyik nemzetközi mérkőzésére, amikor, ha nem tévedek a jugók csapatával találkozott. Bölönire voltunk kíváncsiak mindhárman, mert hát az ő játéka akkor megdobogtatta minden erdélyi magyar szívét. A lelátó alsó részén ültünk, így közelebbről láthattuk a fogorvos-focistát, s amikor elhúzott előttünk, nem egyszer magyarul biztattuk: »Ne hagyd magad, Laci! Gyötörd Laci! Szúrd rá Laci!« A közelünkben ülők egy csoportjának nem tetszett a magyar szó. Először csak kisebb morgással, alig hallható megjegyzésekkel adták tudtunkra, majd egyikük, aki csak »hai dragii mei români«-nal biztatta a hazaiakat, felénk fordulva, pátosszal teli hangon megszólalt: »De ce nu vorbiţi româneste, doar mâncaţi pâine românească! «.

Csodálkozást színlelve egymásra néztünk, majd egyikünk kimért szavakkal, nyugodtan visszaszólt: »Aveţi dreptate domnule, mâncăm pită românească, dar nu primin gratis, muncim pentru ea. Şi mâncăm pită românească când este, că nu este totdeauna! «.A jól megválasztott felelet hatása a vártnál is nagyobb volt. Emberünk szinte egyetértően nézett ránk, majd kis idő múlva lemondóan azt válaszolta: »E drept,că nu se găseşte totdeauna! « Ettől kezdve szent volt a béke, amit új barátunk őszinteségének elismeréséért azzal is erősítettünk, hogy már többször biztattuk Lacit románul is. A futball – s általában az eredményes sport – mindig is cukkolta a nemzeti érzést. Kedvenc csapatunk győzelme ideig-óráig elfedi napi gondjainkat, a nemzeti csapat sikere még az országos bajokat is. De lám, mint a fenti eset is bizonyítja, a kegyetlen valósággal való szembesítés a szárnyaló nemzeti érzést is lelohaszthatja!”