Az év egyik legfontosabb kiállításaként harangozták be Josef Koudelka cseh fotográfus vándortárlatát. Bukarest, Temesvár, Szeben és Iași után a kolozsvári Tranzit Ház adott otthont a kiállításnak. A tárlat címe: Invázió 68, Prága. A téma, sejthető módon, a prágai tavaszt követő ellencsapás.

Tudjuk: 1968 januárjában Alexander Dubček kísérletet tett az „emberarcú szocializmus” megvalósítására. Némi baráti szockó homlokráncolást követően a szovjet csapatok behatoltak Csehszlovákiába, lengyel, magyar és bolgár csapatok kíséretében. Ezzel véget is ért a prágai tavasz, ugyanis a csehszlovák hadsereg nem vette fel a harcot. Ennyi a sztori száraz veleje.

A megnyitón, még a TIFF idején, sokan és sokat beszéltek, mindenféle nyelveken. Őszintén, nem érdekelt. A kiállított embermagasságú pannókon elolvashatta bárki, amit a fotókat ihlető eseményekről tudni kell. A fotókat nem volt nehéz nézegetni, hiszen bazi nagyok voltak.

Sőt néha akkorák, hogy a térberendezés miatt az ember nekiment a falnak, miközben a megfelelő távolságot kereste.

Koudelka fontos alkotója a huszadik századi fotóművészetnek. Kár, hogy a forradalmi képeken kívül semmit sem láthatott a kolozsvári közönség. Mert igaz ugyan, hogy megrázó, elgondolkodtató, egyéb jelzőkkel ellátható képeket készített a csehszlovák demokratizálódás elfojtásáról. De mintha – néhány képet kivéve – az anyag beleragadt volna a hatvanas évekbe.

Amikor, ugye, a kortársak tanúi lehettek a baloldaliság utolsó nagy felbuzdulásának. Amikor valamiféle pont került a felvilágosodás, no meg a francia forradalom végére. Amikor ronda, vaskos keretes szemüveget viselő, de annál okosabb tekintetű fiatalok nevetni kezdtek azon az arisztotelészi kijelentésen, hogy

„Szeretem Platónt, de az igazságot még jobban”.

Amikor derengeni kezdett bizonyos fejekben, hogy két vagy több elbeszélő ugyanazon eseménysorra vonatkozó történetváltozata, azaz két vagy több történet egyformán igaz lehet. Amikor valaki kifaragta a következő rigmust: Bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János. De ez a nótaszöveg is akkor született: „A hatvanas években, fellazult tételben fogalmazódott meg a világ.”

Amikor egyáltalán nem őrült tudósok gigászi részecskegyorsítókkal szaggatták egyre kisebb elemeire a titokzatos anyagot, hogy pontosan megmondják, melyik mezon, müon, neutrínó, antineutrínó, kvark vagy mi a fene a dolog leglényege, hogy aztán rájöjjenek, mégsem az.

Amikor egyre fokozódik az ifjúsági probléma, vadkeleten és vadnyugaton. Amikor elnökökre, polgárjogi aktivistákra, bírókra, írókra lövöldöznek szanaszét a világon. Amikor Sartre nem fogadta el az irodalmi Nobelt, Camus meg elfogadta, ők tudták, miért.

Egy ilyen időutazásra mindenképpen jó volt ez a minden jelentősége, fontossága, kanonikus súlya ellenére kicsit porosnak tűnő kiállítás. De akit érdekel, a neten fellelhet szinte mindent, ami Koudelka, és NEM 1968 augusztusa. Érdemes rápillantani. Az nem poros.