„A feje tetejére állhat minden iráni (meg is tették, ami tőlük telt), a kapus kivédheti az argentinok szemét (a kommentátor folyamatosan hosszú í-vel mondta: »argentínok«, de ez már csak hab volt a tortán; ki is védte), veszélyeztethetik az argentin kaput (veszélyeztették) — mindenek ellenére eljöhet a pillanat, amikor a négy órát alvó edző húsz órányi gyötrődéssel összekalapált taktikája becsődöl. Ezentúl tehát kettőt kellene aludnia? Aki ilyesmit állít, az gombfocizzon, vagy ne focizzon sehogy. Aludhat akár huszonnégyet is: a zseni akkor is utat találhat, ha az edző le sem hunyja a szemét, meg akkor is, ha ki sem nyitja. Messi gólja a zsenialitás lobbanását tekintve olyan volt, mint Maradona gólpassza az argentin—brazil meccsen az 1990-es vébén Caniggiának. Vannak, akik lelkesen, szorgalmasan, alaposan, és nem tudom, még hogy fociznak; és van Maradona, Messi, Bergkamp, Zidane.

Mert a zsenialitásról sokat hallottunk, sok definíciót megtanultunk, de egyre inkább azt hiszem, hogy semmi más, csak a végletekig vállalt személyesség.”