„Tényleg?! Costa Ricának drukkol, kerekedik el a szeme a szomszédnak. Úgy istenigazából, kérdezi még egyszer. Erre is csak bólintok. Hát ő ezt nem tudja elképzelni. Mert magyar ember szurkolni istenigazából, a gyomra mélyéről mégiscsak magyar csapatnak tud. Ezzel persze nehéz vitatkozni. Emlékszem, hogy vártam annak idején a mexikói vébét, hogyan remegtem belül, amikor elhangzott az első sípszó, hogyan lifteztem le és föl végig a három meccs alatt. Vagy hogyan szorítottam a Videotonnak, amikor egészen az UEFA-kupa döntőjéig menetelt. Ilyen érzelmeket valóban nem vált már ki belőlem a foci.

Viszont drukkolni mégiscsak kell. Úgy nem lehet nézni, hogy valahova nem számolja magát az ember. A hűvös távolságtartás itt nem játszik. De istenbizony meg se rezdülnék Costa Rica láttán, ha el lennénk kényeztetve. Ha most úgy esnénk ki, ahogy a spanyolok. Két EB- és egy VB-győzelem után. De még akkor se, ha állandó résztvevői lennénk a seregszemléknek. Nem jutnánk túl messzire, de ott lennénk, néha meglepetést okoznánk, néha meg nem. Ahogy mondjuk az ötmilliós horvátok. Vagy négy éve a szlovákok, akik az olaszokat verve jutottak tovább a csoportjukból.”