Egység és másság

„Fel-felbukkanó panasz, sérelem. Visszatérő fájdalmas téma, melyre ilyen-olyan gyógyírt írnak föl szociál-doktorok a politikai klinikán, de a tünetek nem enyhülnek, nyilván a mélyebben fekvő okok, fertőzésgócok (?!!) okán. Tamás Gáspár Miklós minapi nyilatkozata a be nem fogadásról vagy elutasításról megint előhívta azokat a rossz érzéseket, melyek a Magyarországra átköltözöttekhez állandó kísérőjelenségként tapadnak. Az »anyaország« keményszívűsége, fensőbbségessége, lenéző magaviselése. A jelenség – úgy gondolom – nem egyedülálló, nem jellegzetesen magyar. Hogy egy égbekiáltó példával kezdjem (bár a publicisztika szabályai szerint ezzel kellett volna befejeznem, csúcsosítanom a mondandót), nos, példabszédem izraeli. A külvilág szemében – nemcsak a gyakorló antiszemiták felfogása szerint – a zsidók roppant egységesek, csoport- és etnikai szolidaritásuk erős, sok ember számára példa lehetne, miként kell összetartani, egymást segítve haladni, gyarapodni stb. Más szóval efféle hamis aranyozású legendák keringenek a választott népről. (…)

A magyar közbeszéd és közgondolkodás egyik toposza volt a két világháború között, melyet a bécsi döntések nem zártak le csak még akutabbá tettek azzal, hogy a véreink legalább fele-harmada kívül rekedt a Magyarország számára kedvezőbb határokon (lásd pozsonyi vagy brassai magyarok). Fontos alkatrésze volt a külmagyarok sajnálata, erkölcsi támogatása, az ellenük elkövetett igazságtalanságok hallatán ébredő harag, fájdalom éreztetése, de amikor a külmagyarok egy-egy nagyhatalmi döntés nyomán belmagyarok lettek, a mindig belmagyarok ugyanúgy eltótosodottnak vagy eloláhosodottnak tekintették az ajándékon visszakapott véreiket. Tisztelet a kivételnek, íróknak, művészeknek, gondolkodóknak, politikusoknak, emberséges egyenruháknak, a demagógián túllépő okosan integrálni akaró ritkáknak.”