a megyésítések és a székelyföldi iparosítások korszakát megélők – egy részük nyugdíjas, más részük még nem – jól érezhetik azt, hogy saját életük, élettapasztalatuk miként fordul át a történelembe és a történészek hogyan tudják összefűzni közös fonatokká és csomópontokká azt a rengeteg életpályát, amelyről mindenki azt gondolta, hogy egyedi. Ma már városi rozsdatemetők és egykori, úgymond városiasodó községközpontok lepattant tömbházai mutatják, hogy a Székelyföld eddigi legnagyobb, kívülről vezényelt iparosítási és urbanisztikai, sőt, ha úgy tetszik, helyileg a központi akaratra rábólogató társadalomátalakító kísérlete milyen véget ért, és éppen ideje volt, hogy megkezdődjön ennek a korszaknak a nyugodt és higgadt tanulmányozása.

Amelynek a végén legalább két dolgot föltétlenül meg kell tudnunk: a korabeli nagyarányú ipari beruházásoknak a célrendszere volt a hibás, miszerint kitermelő-, feldolgozó- és nehézipart próbáltak telepíteni mondjuk más típusú iparágak és szolgáltatások (elektronika, élelmiszerfeldolgozás, gyógyszeripar, turisztikai ipar, természeti ökogazdálkodás, egészségügyi szolgáltatások stb.) helyett, vagy maga a bármiféle iparosítás beavatkozást jelent a hagyományos székelyföldi gazdálkodás lassú, belterjes, de önmagát eltartó és onnan kitörni nem is akaró rendszerébe?

Tudom, a kérdés kissé sarkított, de a történelmi tapasztalat azt bizonyítja , hogy az ide áramló tőke korábban sem fogta meg a székelyek fantáziáját. (Lásd a székelyudvarhelyi Gidó Csaba ugyancsak remek könyvét a tizenkilencedik századvégi székelyföldi vasútépítésekről, amelyből kiderül, hogy az építkezéseket helyi munkaerő jelentkezésének hiányában leginkább az osztrák-magyar monarchia más területeiről hozott nem csupán szak- hanem kétkezi munkásokkal kellett elvégeztetni).

– See more at: http://www.maszol.ro/index.php/velemeny/29938-szekedi-ferenc-rurbanizacio#sthash.BTAWgTv7.dpuf