Mert mit is állít Raffay? Hogy Ady Endrét egész egyszerűen lefizették ahhoz, hogy a korabeli magyar társadalmat és egyházat ostorozó verseit, írásait megjelentesse, zseniális költői tehetségét jelentős és rendszeres összegekért a zsidók szolgálatába állította. (…)

 

Tehát így is fogalmazhatnék: lámcsak, akit mostanig nagyszüleink, szüleink, jómagunk, gyermekeink és unokáink, a hajdani és jelenlegi magyartanárok a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költőjének tekintettek – nem magyar költő. Akit újságírók nemzedékei a politikai újságírás példaképének tekintettek – nem magyar újságíró.

Nem általában a demokratikus, hanem a magyarországi közbeszéd gátlástalan, korlátok nélküli, állandóan iszapbirkozó, a másságot lábbal taposó jónéhány vonulata az erdélyi magyarságot már nem egyszer szíven ütötte. Az európaiságot annyira óhajtó Erdélybe egyelőre csupán töredékeiben, de sikerült behozni a nemzetköziség-ellenességet és elültetni olyan kivagyi magatartásformák magvait, amelyek soha nem voltak jellemzőek az ittlakókra. Nem egyszer a magyarországi politika megpróbálta átrendezni eddig ismert és becsült irodalmi értékrendszerünket, új kánonokat és új mítoszokat igyekezett teremteni, ugyanakkor a nemzetinek nevezett irodalom valamiféle hagyományos tükörképével helyettesíteni a jelen teljesen más valóságát. A szoborállításoknak vége, vajon a szoborrombolások évei következnek?

Nem tudom. Valami fáj, valami nagyon fáj. És bízom benne, hogy akik ugyanígy éreznek, irodalomtörténészek, költők, újságírók, verskedvelők talán jobban megfogalmazzák majd ezt a fájdalmat.”