„A rendszerváltáskor, a közép-és kelet-európai diktatúráktól megszabadulva, naivul azt hittük, hogy az önimádatra, önmutogatásra s vele akár az enyhébb önkényuralomra alapozott rendszerek nem térnek vissza egyhamar. Mert a többpártrendszer, a pluralizmus ezt önmagában is megakadályozza. Lám, tévedetünk, mert az eltelt negyedszázad alatt itt is, ott is felütötte fejét. Mi több, manapság egyre gyakrabban hallani az igazolást: a gazdasági válság okozta bajok kiváltotta társadalmi elégedetlenséget, a mind radikálisabban fellépő, s nem egyszer a szélsőségek által irányított tűntetéseket csak keményebb kormányzással, benne a sajtószabadság és más szabadságjogok megnyirbálásával lehet megfékezni. Az újraállamosítások egyik alapvető célja az, , bármivel is indokolják, hogy az alkalmazottakat, ha úgy tetszik, a dolgozókat jobban tudják ellenőrizni, benne azt is, hogy hova járnak szabadidejükben, milyen párttal, milyen civil szervezetekkel tartanak kapcsolatot. Ha nem tetszik, fel is út, le is út. Ez a »mindenkiről mindent tudni« mechanizmus kiválóan működött a szocializmus éveiben. Miért ne működhetne ma is?
Könnyű elképzelni, mi volna, ha az Európai Unió olykor nem szólna oda erélyesebben, mint például az új magyar alaptörvény oly módon való elfogadásakor, amivel csaknem teljesen kiiktatták volna a kormányzás ellensúlyait. Ahol olyan erős egyéniség vezeti a kormányt és az uralkodó pártot, mint most az anyaországban, ott a nemzeti érdek túlhangsúlyozásával és egy kis szórakoztató populizmussal ismét könnyen kialakulhat az egypártrendszer, mert amint tapasztaljuk, efelé mennek a dolgok.”