A román diákoktól például megtagadják az oktatáshoz való jogot.

Ezzel párhuzamosan egyes bukaresti publicisták és politikusok azt fejtegetik hosszas publicisztikákban, hogy Magyarország és Oroszország egyre szorosabbra fűzi a viszonyát, ami komoly veszélyeket jelent Románia biztonságára.

Az apokaliptikus írásokat olvasva az ember érzése az, mintha permanens április elseje lenne, és a román publicisták folyamatosan azon igyekeznének, hogy minél képtelenebb álhírekkel verjék át olvasóikat.

Pedig nem. Az összeesküvés-elméleteket komoly fórumokon teszik közzé – többek között az Adevărul és a România Liberă honlapján –, így kölcsönözve hitelt a hagymázas képzelgéseknek.

Az Adevărul például egy olyan írást hozott le, amelynek szerzője az ingatlan-restitúciós folyamat kapcsán azt állítja: a magyarok nemes egyszerűséggel elveszik a románoktól az iskolákat, és kirúgják a román diákokat, hogy magyar iskolákat hozzanak létre. A szerző ezt szegregációnak nevezi. (Itt tekinthető meg magyarul.)

A România Liberă  viszont arról cikkez, hogy az orosz-magyar kapcsolatok hagyományosan jók, hiszen lám, 1919-ben is milyen országos barátság volt a Tanácsköztársaság és a Szovjetunió között. (Magyarul itt olvasható el.)

A mindkét témában egyre szaporodó írások kapcsán egyrészt az az ember érzése, hogy egyesek ilyen áltémákkal próbálják elterelni a figyelmet az egyéb problémákról, például arról, hogy elsejétől jelentősen nőtt az üzemanyagok jövedéki adója, valamint a közműszolgáltatásokért is többet kell fizetni.

Másrészt viszont nagyon úgy tűnik: egyes köröknek még ma, 2014-ben is az a legfőbb félelmük, hogy Románia elveszítheti Erdélyt, ezért a romániai magyarokat olyan nemzetbiztonsági kockázatnak tekintik, amelytől meg kell szabadulni.

Hiába tagja mindkét ország ugyanazon politikai-gazdasági és katonai szövetségnek – az Európai Uniónak és a NATO-nak –, még ma is kattintások százait generálja egy olyan írás, amely azt sugallja, hogy Budapest és Moszkva tulajdonképpen Románia ellenében fűzi szorosabbra a gazdasági kapcsolatait.

Minderre képes teljesen komolyan a 133 napig élt magyar Tanácsköztársaság és a szovjet vezetés közötti kapcsolatokat bizonyítékként felhozni. No meg azt, hogy előbbi dicstelen működését követően Kun Béla a szovjet testvéreknél folytatta áldásos pályafutását, ahol áldozatos és odaadó munkája nyomán a hálás utókor csak a krími tömeggyilkosként emlékszik rá.

Mintha Oroszország – amellett, hogy kellő óvatossággal kezelve alapvetően nem elvetendő gazdasági partner – nem a szabadságharc 1849-es leveréséről, az első világháborúról, a körösmezői betörésről vagy az 1944-45 utáni, évtizedekig tartó megszállásról és a nemzetre oktrojált embertelen, bolsevik rendszerről lenne emlékezetes a magyarok számára.

De nem is ez a fontos, hanem az, hogy az orosz-magyar közeledés témája kapcsán fokozni lehet a románok veszélyérzetét, és a magyarokkal szembeni gyanakvást. A szerző foglalkozásaként egyébként az szerepel, hogy egyetemi tanár, ami már önmagában is biztató képet fest a román felsőoktatásban uralkodó állapotokról.

A restitúciós témájú anyag kapcsán is kilóg a lóláb. Miközben a szerző krokodilkönnyeket hullat a magyarrá lett iskolákból kirúgott szegény román diákokért, és a „szegregáció” révén felszámolt „multikulturális” oktatási intézményekért, valójában az fáj neki, hogy a magyarok, a magyar intézmények jelentős ingatlanvagyonnal rendelkezhetnek, ami jelentős mértékben megnehezíti a közösség felszámolását.

A híres multikulturalizmust ismerjük: a magyar és román osztályokkal is rendelkező iskolákban az igazgató rendszerint román, a magyarok legfeljebb egy igazgató-helyettesi tisztséget kapnak. Az ügyintézés rendszerint kizárólag román nyelven zajlik, és még a kétnyelvű feliratokat is úgy kell kikönyörögni – ha a többségi vezetés egyáltalán hajlik arra, hogy biztosítsa őket.

A szegregáció kapcsán pedig csak annyit jegyeznénk meg: az általában azt jelenti, hogy a többség erőszakkal különíti el a kisebbség tagjait. Ha a kisebbség önszántából akar saját intézményekben, külön tanulni, mert így látja maradéktalanul biztosíthatónak az anyanyelven való képzés jogát, az valahogy nem illik bele ebbe a meghatározásba.

Amellett, hogy a szerző diszkriminatív módon megkérdőjelezi a magyar intézmények jogát arra, hogy visszakapják a kommunizmus idején elrabolt tulajdonukat, és rendelkezzenek vele, és még azt az egy iskolát is sajnálja a magyaroktól településenként, azt is nagyvonalúan elhallgatja, hogy a visszakapott iskolákból „kirúgott” román diákok rendszerint öt-hat, de akár nyolc-tíz román iskola közül választhatnak ugyanabban a városban.

Ebből az egészből valahogy a Ceaușescu-rendszer gondolkodásmódja sejlik elő, amely jó úton haladt a magyar oktatási rendszer teljes felszámolása – és ezzel a magyar közösség asszimilálása – felé, miközben a hagyományos román oroszfóbia nyomán kommunista ország létére Moszkvától is eltávolodott, és létrehozta a sajátos román fasiszta kommunizmust.

De mindezt nem érdemes a Ceaușescu-rezsim vagy a kommunizmus iránti nosztalgia jeleként tekinteni. Romániában ugyanis ezek az eszmék az ország létrejötte óta léteznek. A magyarokat többé vagy kevésbé nyíltan belső ellenségnek tekintő sovinizmus az ortodoxia után lassan második államvallássá válik. És rendszertől, politikai oldaltól függetlenül mainstream irányzat volt, akár Román Királyságnak, akár Román Népköztársaságnak, akár Románia Szocialista Köztársaságnak, akár demokratikus Romániának hívták az országot, akár a baloldal, akár a jobboldal, akár a liberálisok voltak hatalmon, és akár pillanatnyi érdekből kormányra emelték a magyar pártot, akár nem.

Nincs ez másképp ma sem. És persze a sovinizmus mellett a románok eltiprására irányuló orosz-magyar föderációt és magyarok által vegzált erdélyi román diákokat vizionáló ordas ostobaság és aljasság is tombol.