„A dolog úgy néz ki, hogy az állam eltanulta a bűnözőktől, miként kell az áldozatból az utolsó csepp életet is kisajtolni. Csupán az különbözteti meg az államot a bűnözőtől, hogy előbbi valamilyen furcsa, érthetetlen és megmagyarázhatatlan okból nem hord símaszkot, amikor rabolni készül. Legalábbis eddig nem vezették be kötelező módon.
Kitalálták, hogy minden honi földön élő halandónak, aki egy petákot is megkeres becsületes vagy bármilyen munkával – vagy bármely módon – egészségbiztosítást kell fizetnie. Hogy ezért mit biztosítanak, azt most és itt ne firtassuk. A szinte semmiről ugyanis nem érdemes vitát nyitni. Ha valaki gondatlanságból vagy a jogszabály nem ismeretéből kifolyólag nem tesz eleget ennek a kötelezettségének, az egészségbiztosító ráteszi a célkeresztet. Lassan, óvatosan, mint egy keresztes pók a légyre. Nem támad azonnal, kivár, amíg az áldozat belegabalyodik önnön hálójába. Vár három-négy évet, s akkor dobja a lasszót. Adós, fizess!
Aztán az adós-dossziét diszkréten átpasszolja a fináncoknak, akiknek joguk van visszamenőleg is behajtani. Sehol máshol a világon nem lehet visszamenőleg, itt igen. A fináncnak. Aki számlát zárol, foglal, fizetést tilt le, kihúzza az utolsó párnát a fejed alól. Amikor az áldozat rájön, hogy a három évig lezárt sírként hallgató pénztár kétszer akkora késedelmi kamatot számol fel, mint amennyi a tulajdonképpeni tartozás, s a kamatra büntetőkamatot is kalkulál, már nem tehet semmit. Mindene zárolva van. Vagy fizet, vagy végrehajtják. S ha kinyögi valahogy a kamatos kamattal terhelt összeget, egy év múlva arra ébredhet, hogy ismét jön a finánc. Pardon-bocsánat, valamiről még megfeledkeztünk – mondja. S újabb három évvel korábbi adósságot kapar elő a hamu alól. Kamatos kamatok kamatjával.
Magánszemélyek esetében az uzsorakamatot szigorúan büntetik. Ha az állam követ(el)i el, akkor nem bűn.”