„A küldetéses (vátesz-szerep) hős, szükségszerűen bukott el, amikor legitimitását, hitelességét, egy ambivalens aktusból származó karizmára építette (lásd. Max Weber a »karizmatikus uralom«-ról – A politika, mint hivatás). Ráadásul mértéken felül eltúlozta autoritása súlyát és kiterjedtségét, nem tagozódott be azokba a keretekbe, amelyekben a »valódi« politizálás folyt, annak intézményeit kikezdte és folyamatosan támadta.

Későn és inkompetens módon (klientúrára, és feltétlen hívő, hozzá nem értőkre bízta az építkezést) kezdte el intézményesíteni hatalmát, sohasem szerzett »demokratikus« (vagy legalább annak látszó), racionális legitimitást a rommagyar politikai mezőnyben, stb. Jellemző ebben a vonatkozásban az, ahogyan saját vélt, illetve valós autorítására, hitelére, hagyatkozva egész sor ellenzéki párt- és intézményrendszert kezdeményezett. Azt, amelyeket ma EMNX-nek mondanak (bizonytalan politikai brand!), és amelyeknek sem igazi programja, sem szervezeti háttere, sem beágyazottsága nem alakult-  nem alakulhatott ki. Hiszen már alapból a »Tőkés által fémjelzett étosz (sic!) politikai reprezentációjára épültek« – bármit is jelentsen ez –, illetve egy tartalmatlan, merőben szimbolikus értelemben használt autonómia-fogalomra, melyet nem lehet(ett) pragmatikus (issue based) közpolitikai lépésekre lebontani (operacionalizálni), és ezért lózunggá üresedett, merevedett. A fővédnök »kivonulásával« (feltéve, hogy valóban az anyaországi kormányzó párt listáján szerez EP mandátumot), személyre szabott és kézivezérelt, tenyérből táplált, intézmény-kezdeményei légüres térben talál(hat)ják magukat, elenyésznek.”