A hatumák átszavazását több mint gyanús, a nemzethez tartozás és az identitás tényezőjének feltűntetni: üres propaganda, a politikai aktivitás szimulákruma.

Tőkés kudarca a rendszerváltás kudarca és megfordítva, az elbukott rendszerváltás, egyben magával sodorja a rendszerváltás „kirobbantóját”, más szóval igen: felfalta.

Az éppen csak elkezdődött ukrán válság az eddig ismert, és sematikusan nyugatról, még pontosabban az AEÁ-ból kirajzó globalizáció „végének kezdetét” jelentheti, végét a nagyreményű egypolúsú világnak.

A főszervezők kezéből kicsúszott a rendezvény, ami meglátásom szerint igazolja azt, hogy a forrófejű vezérek túlságosan gyors felfutásúnak képzelték színjátékukat, félreértelmezték a „közhangulatot” és általában a politikai realitásokat.

Ahol hirtelen felindultságból, ösztönszerűen, személyes benyomások és megérzések alapján médiapolitizálnak a politikai ágensek, ott egyenesen félrevezető racionális elméletekre, de még működő ideológiai konstrukciókra is rávetíteni a „végeredményt."

A szűkebb kör, a rommagyar politikai szcéna fejleményei szinte mindenben leképezik a tágabb mezőny abszurd kereteit: farsangi álarcosbál-sorozat folyik, némi szappanoperás behatással, olyan drámainak tűnő fordulatokkal, melyek valóban Ionesco darabba illenének.

Az EMNP elvetélt kísérlet, pluralizmus, vállalható és követhető politikai alternatíva megjelenítésére alkalmatlannak bizonyult, nem volt képes felnőni még ahhoz sem, hogy politikai vetélytársként tekintenének rá potenciális versenytársai.

A szétkommentált, illetve elhallgatott világ hámozott lufi, mögötte csak a nihil, a semmi van, az „esztelen kakofónia”.

A politikai szereplők (ágensek) igyekeznek saját magukat (mindenekelőtt a médiák, és ismét csak a retorika, illetve a diskurzusok segítségével), olyan „szakrális” erőtér képviselőinek föltüntetni, mely fölötte áll a köznapoknak.

A pártok és egyéb politikai aktorok még a retorika és politikai kommunikációs panelek szintjén is képtelenek felülemelkedni a belpolitikai színtér témáin és napirendjén.