Ahogy azt is fújom már évek óta, hogy ideje lenne mellőzni a pártokat egy olyan projektből, ahol számba vennénk mi, fiatal értelmiségiek, hogy mi az, ami a mi életünk – a jövő ugyanis mi lennénk kérem szépen, nem valami elvont, hagymázas fogalom ez sem – kibontakozásának gátjában áll. Lehet itt fújni, hogy Bukarest megfojtja a magyar megyéket, csakhogy ez részigazság, ha igaz, mert – amint azt Verespatak kapcsán is láttuk – a mócókat ugyanúgy megszívatja Bukarest, sőt, talán még jobban.

 

A mindennapi valóság sokkal másabb és sokkal szörnyűbb képet mutat: fiataljaink elvándorolnak, és nem a román elnyomás, hanem a gazdasági nehézségek miatt (azt sem kéne megkerülni, hogy a magyar útlevél ebben azért nagy segítséget nyújtott), valamint a közállapotokban uralkodó kontraszelekció miatt, ahol az érvényesülés lehetősége, úgy a magyar körökben, mint a románokéban a minimálisra csökkent. Oktatási rendszerünk sem munkaerőpiac-barát, hogy egy ilyen modern fogalommal éljek, pedig – ne áruljunk itt zsákbamacskát, ne mártírkodjunk, óvodától egyetemig bárki tanulhat magyarul manapság – a gond az, hogy lassan nincs akit tanítani, tessenek kirándulni néha a szórványban is kicsikét.

 

Arról is beszélnünk kéne már, hogy ez az autonómia-küzdelem mit is takar pontosan?

 

Egyelőre annál több nem látszik belőle, minthogy középszerű, vagy annál gyengébb politikusok használják arra e fogalmat, hogy saját politikai létezésük jogosságát igazolják.”