„Álldogál egy tévériporter mellett a majdnem hőssé előléptetett, tizenkét esztendős C. legényke, s várja, hogy élő adásba kapcsolják. Csütörtök késő este, a szakszervezetek művelődési háza előtti szobor szomszédságában várakozik a stáb, toporog a mikrofont szorongató, szolgálatos kérdező is.
Aztán kezdődik, és hosszasan tart a szereplés. C. legénykén a közösségi portálról megszokott nemzeti színű sál, enélkül elképzelhetetlen a tévés fellépés. A botrányba csöppent C. legénykét ismerjük: ha ő úgy érezte, hogy éppen március tizenötödikén kell nemzeti színekben tündökölnie a virtuális térben, lelke rajta. Igaz, kissé suttyomban tette, de ez is az ő választása, miként cselekedetét követő kusza, hosszas nyilatkozatai is. (…)
De az sem válik becsületünkre, ahogy az ifjú magyar hozzászólók C. legényke trikolóros fényképéhez viszonyultak a közösségi oldalon. Mert nem érdemes indulattal, alpári módon ostorozni. Nem ártana őket megtanítani: nem szükséges minden porba dobott kesztyűt felvenni, legjobb lett volna most is hagyni, hogy C. legényke észrevétlenül kikopjon a virtuális térből. Ehelyett következtek a szitkok, dagad a botrány, így aztán teremburázó hozzászólóink is majdnem hősökhöz hasonlítanak. A tüsténkedő majdnem hősök pedig jó eséllyel indulnak az ostoba szélsőségesség útján. Márpedig az sehova nem vezet, arra nincs szükség.
Méltóság nélkül nincs jövő, s azt is tudjuk, kisebbségben élők számára létfontosságú a másság, azaz: tartás, tudás, minőség. Különbnek kell lenni, mint a többség, tartásos, autonóm, gondolkodó közösséggé kellene válni, ahol esélytelenek a majdnem hősök.”