„Mi kell ahhoz, hogy konszolidálódjon a helyzet?
Gesztusokat kell tegyen az ukrán politika az orosz kisebbség felé. Még egyszer: nem hat százalékról van szó, nem tízről. Nyelvhasználati szempontból a többség orosz. Adminisztratív szempontból a lakosság egyharmadáról, feléről beszélünk, az összes fontos ipari nagyvárosban, kikötőben, bányában többségben vannak az oroszok. És számukra erőteljes gesztusokat kell tenni.
Ez mit jelent?
Szabad nyelvhasználatot. Kijev egy 4-5 milliós, igazi európai nagyváros, az orosz kultúra egyik központja. Felmérések szerint a lakosság bő kétharmada oroszul »gondolkodik«. Ezzel szemben a városban csak tíz-tizenöt orosz középiskola van. Az orosz nyelvű ukránoknak nincs választásuk. Az orosz nyelvű ukrán nem adhatja a gyerekét orosz iskolába. Pedig a város utcáin most is oroszul beszélnek, ha felszállok a villamosra, és jegyet kérek, akkor azt oroszul teszem. Ukrajnában bármilyen állami egyetemen kizárólag ukránul lehet tanulni. Sokszor nincsenek ukrán tankönyvek, csak orosz kiadások, ennek ellenére ez az oktatás menete. Az ukrán nyelvtörvény olyan intoleráns, hogy nincs az az elvadult román nacionalista, aki Romániában ilyenről merne álmodni.
Az ukrán államiság ott rombolta a kisebbségi, elsősorban az orosz kulturális hagyományokat, ahol tudta. 1989-ben nem volt szabad megszólalni az ukrán tévében oroszul, mert az nem volt állami nyelv. Ez azóta némileg puhult, innen indult a mai helyzet. Amióta megjelentek Kijevben a Nyugat-Ukrajnából, Galíciából, Bukovinából származó helyi ukrán, nemzeti mozgalmárok, ezek a nemzeti mozgalmak radikalizálódtak. El is hangzott most: nem hagyják el a fővárost, amíg a nemzeti forradalom nem győz. Na most ez a nemzeti forradalom sok millió orosz számára életveszélyes, elfogadhatatlan, mert az identitásának megsemmisítésére irányul.”