Összevesztek, kibékültek, aztán hirtelen elszakadt a babarongy, és megtörtént az elválás ágytól, asztaltól, fedéltől. A nagy huzakodásban a miniszterelnök magához rántotta a másik tábor egyik ellenhangját, akiről azonnal híresztelni kezdték, hogy nagyon jó elnöke volna az országnak, de addig is váltsa csak sikeresen a szenátus élén azt a liberális pártelnököt, aki előzőleg őt billentette ki a párt éléről, és aki önpuccshoz hasonlóan most visszalépett a felsőház éléről. Már a simán lezajlott szenátusi szavazás előtt megkezdődött az iruló-piruló pontai bejelentés: hát igen, nincs mit tenni, enged a tagság nyomásának, és hajlandó feláldozni magát.

 

Történjék bármi, legyen, aminek lennie kell – ha nem is szívesen, de kész beülni az elnöki palotába. Számomra a legröhejesebb mégis ennek a szánalmas színjátéknak a nagy nőnapi túljátszása volt azzal, hogy a most még miniszterelnök édesanyja szülői szigorát előkapva intette magzatát, hogy a nép őt a kormány élén óhajtja látni, és amíg nem teljesítette minden ígéretét, nem szép cserbenhagyni az ő népecskéjét.”