„Az SzNT politikai akciósorozatának, köztük a tegnap Vásárhelyen lezajlott megemlékezésnek, vagy »polgári sétának« mondott hakninak, és a vele már együtt járó balhénak, a »nem tudják, de teszik« marxi mondás lehetne a találó jelszava. Ez a tudatlanság viszont csak az egyszerű szereplőkre, az autonómiáért rajongókra, és esetleg néhány ott megjelent politikai balekre jellemző. A vezérek – már amennyire tőlük telik – tudatában vannak, nemcsak saját rejteni való terveiknek, hanem annak is, hogy manipulálnak, a gyalogmagyarok megvezetését végzik, jobb ügyhöz méltó buzgalommal.
Nem kétlem ugyanis, hogy a Jobbik és csatolt részeinek[i], de a »kisebbségpolitikai ügyekben« (sic!) az újnácikkal többszőr jattoló, itteni gerillaakcióit hallgatólagosan segítő, a politikai paletta szélsőjobb oldalára sodródott EMNP-nek, jól jött a balhé. Azzal, hogy rátelepedtek, sőt eredeti forgatókönyvétől eltérítették a rendezvényt (de csak ezen az áron!), sikerült megjelenniük a nyilvánosságban (a rossz reklám is reklám, nemde?), és pillanatig felkelteni maguk iránt az érdeklődést. Az SzNT meghírdette rítus- és mítoszépítési kísérlet szempontjából viszont, könnyen végzetessé váló kudarc az, ami történt. Mégpedig azért, mert nincs (open ended) lezáratlan, nyitva hagyott rítus (lásd vonulás és konfliktus a karhatalommal, a főszervező rimánkodása, hogy menjenek haza »meghívottjai«), mert nem valósul(hato)t(t) meg a cél, a csoportkohézió megerősödése, a komformálódás, a résztvevő heterogén csoportok, képtelenek voltak egységet mutatni, az események kicsúsztak az ellenőrzés alól, és ezzel a rendezvény megbukott.
Egy hatékony rítusnak, vagy még inkább egy egész sorozatnak az lenne a célja, hogy zavaros és kétértelmű helyzetekben egyféle szándékolt rendet és értelmet teremtsen, vagy legalábbis annak hiteles képét mutassa fel. A politikai rítus hatékonysága két összetevő függvénye, melyeket esetünkben szinte teljességgel formálisan jelöltek ki és vittek színre. Az SzNT-s zászlólobogtatós, ki- meg felvonulásos, és autonómiázós sorozat-rítus, tartalmát tekintve üres és közömbös, a közfelkiáltással elfogadott újabb petíció pedig senkit sem érdekel; semmi újat nem mond, egy a megválaszolatlan beadványok sorában, érdektelen és semmit előbbre nem visz.”