„Követem az elmúlt napok komoly történéseit. A kormányváltást. A kormányalakítást. A szenátus elnökének lemondását. A szenátus új elnökének – s az egyik lehetséges államelnök-jelöltnek – a ki- és megnevezését. A Székely szabadság napjának eseményeit. A méltó megemlékezést. A kevesek, de zajosak méltatlankodását, amikor a szónok arról próbál mindenkit meggyőzni, hogy akik részesei akarnak lenni a székely autonómiaküzdelemnek, bizakodva, hittel nézzenek a jövőbe, szívósan, akaraterővel vigyék előre az ügyet, zárják ki körükből az irigységet, a gyűlöletet, a kishitűséget.

Követtem a polgári sétát. A székely konokságnak a bizonyítékát: ha nem lehet felvonulni, akkor le lehet a távot poroszkálni. Lassú séta tovább hat… És megkövetem azokat, akiket az a pár fiatal randalírozó megsértett. Zászlórúddal vagy jelszavakkal. Nézem a polgári séta résztvevőit, tisztes hölgyek, urak, szép fiatalok. (No meg néhány balhéra termett.) Huszár-hagyományokat őrzők jönnek egyenruhában, megidézik akaratuk igazolása érdekében a múltat.

Olvasson még:

De vajon megidézhető-e a jövő az autonómia kapcsán? – tévelyednek el gondolataim.

Van, aki meggyőződéssel hisz benne, hogy igen. Igaz, hogy ő nem a jelen politikusa. Szerencsére nem is múltkorú, mint közülünk oly sokan. Túl sokan…

Jón Gnarr, Reykjavík polgármestere gyerekkorában nem volt könnyű eset, mert az őszinte kisemberek mindig problémás kamaszok. (…)

Jón Gnarr víziója a jövőről egybecseng a Székely szabadság napján önrendelkezési jogaikat kérők gondolataival: »Azt gondolom, hogy az országok is el fognak tűnni – mondja Jón Gnarr –, még a nagyhatalmak is, mint Oroszország, Kína, az EU és az USA. Paradigmaváltás előtt állunk, a nemzeti kormányoktól a városi, vagy megyei szintre fog kerülni a hatalom túlsúlya.«”