„A ma iskolába járókért vérzik a szívem. Azokért, akik az okostelefonok világában nőnek fel, és pillanatok alatt asszociálnak, keresnek ki információkat, dolgoznak fel, továbbítanak. Nem ostobák tehát, nem felelőtlenek, nyeglék, léhák, csak ha egy padhoz bilincselik őket, és rájuk parancsolnak, hogy minden adatot legyenek szívesek magukba programozni, lehetőleg máma még. (Hopp, egy utalás Karinthyra. De azt már nem mesélték el nekünk, hogy milyen szépet írt neki Kosztolányi a Nyár, nyár, nyár című versében, pedig mitől szépül meg egy rég nem élő ember, ha nem az emberszerűségétől?)
Nehéz megfogalmazni, hogy mi hiányzik az iskolákból. A korszerűség mindenképp. Nem loholtak a valóság után, megmaradtak lomha, holt intézményeknek, amelyekben a neonfény alatt kell biflázni, uniformizálódni, megtanulni a rendet. A tanárok is áldozatok, hamar kiégnek, elveszítik a motivációt, és jogosan. Kirakatintézet lett az iskola, amolyan letudandó kötelesség, kellemetlen ceremónia. Fel nem adhatjuk, reformálni sem akarat, sem erő (pozitív példa pedig volna, Románia »szerencséje», hogy a fél világtól tanulhatna), marad tehát a szürke fal, a piros kardigán és a más véleményt megfogalmazók fölötti ítélkezés.”