Vágvölgyi B. András Tokyo Underground című könyvét mutatták be pénteken (tegnapelőtt) este nyolctól a Bulgakovban. Elmentem. Nemcsak ezért. A plakáton az is volt, hogy egy élő rocklegenda, Bárdos Deák Ágnes énekel. Ex-Kontroll Csoport, hogy mást ne mondjak.
Naszóval. Leirányítottak a nagypincébe. Undergrundot az undergrundnak, ja, vágom.

És hamarosan  elkezdődött a műsor. Bárdos asszony megadta a hangot. Vagyis ránk mosta a szokásos budapesti szennyest. Hogy vajon az ötvenhatos forradalom errefelé mond-e valamit. Én meg azt nem értettem, hogy beszél a Nagyasszony ilyen jól magyarul. Énekelni ugyan már nem énekel oly jól. De hát az idő eljár fölöttünk. Így szokta. Még a külföldi magyarok felett is. Ja, az is bájos volt, ahogy a művésznő az egyetlen próbával takargatta a bakikat. Megértem. Én is ezt tenném, ha pongyolán tolnám a rakenrollt. Na de erre kár is több szót vesztegetni. Jobb lett volna, ha a legenda marad, ahun van. Nem tudom, hol. Valahol külföldön.

Vágvölgyi B. András viszont tarolt. Már miután sikerült némi fényt találni az undergrundban (ezért külön köszönet a szervezőknek), hogy felolvashasson. Keveset is olvasott. Inkább mesélt. És ott voltunk, mindig ott, amiről éppen mesélt. Tokióban, Amerikában, Libanonban. Peruban, akárhol. Ült a széken a könyv, és mesélte magát. Lenyűgöző volt. Mint Truffaut Fahrenheit-filmjének könyvemberei. Selyem Zsuzsa moderátorként néha továbblapozott, de szinte nem is volt rá szükség, mert a Vágvölgyi-élőkönyv önjáró volt. Bárdos asszony is bele-beleszólt a történésbe, de ez sem sikerült jobban neki, mint a dalolás. Nem az ő napja volt, na.
A könyvet megvettem, elolvasom. Vágvölgyi, respekt. Kontrollt és egyéb legendákat viszont ezután inkább lemezen hallgatok.