„Sokáig nem hallottunk róluk. Legfeljebb történetek keringtek emberekről, akik egy-egy bútorgyár vagy tejgyár mélyén az üzemi ranglista legalsó szintjéről felemelkedve olvasótalálkozót, nyelvórát, politikai elemzést tartottak a tízórai szünet percei alatt. Utána a „bolond gróf” mehetett vissza seprűje, vagy szemeteskocsija mellé, a közös szalonnázás közben megfogalmazott gondolatai azonban tovább éltek sok, munkapad fölé görnyedő szakiban.

Visszatérőben vannak közénk. A teherautó fedélzetén elhagyott világ ugyan végleg a múlté, az általuk itt hagyott épített, részben szellemi örökség is a végső pusztulás szélére sodródott. A visszaszolgáltatások nyomán viszont egyre többen jelennek meg közöttünk, lakják be immár életvitelszerűen és felelősen az ősi birtokot, válnak az erdélyi magyar társadalom szerves részévé. Ki több, ki kevesebb sikerrel, elszántsággal, büszkén viselve vagy éppen titkolva származását – hiszen végső soron jövőt félő emberek voltak ők is –, kit mennyire hurcolt meg az a bizonyos huszadik század. Építenek, restaurálnak, s közben bennünk is építik a korábban nem is létező, vagy igencsak romossá pusztított önazonosság-tudatot.”