„Oly mértékűvé vált a képmutatás ma a világ- és a hazai politikában, amilyenre évtizedek óta nem volt példa. A politikusok zöme álarcot visel, s ha lehull az álarc, kiderül: csak szánalmas bohócok! Mit kezdhetünk mi ezen az arénának álcázott cirkuszi porondon? Megpróbálhatunk élni az azonnali, alkalmi lehetőségekkel. Csalódásaink ellenére sem adjuk fel. Újra és újra megfogalmazzuk kéréseinket, amelyeket lehet ugyan követelni is, de akkor az eredmény, azaz az eredménytelenség előre kiszámítható. Lehetne, kellene határidőket is szabni az éppen soros partnereinknek, akiknek ideig-óráig szükségük van ránk, de eszünkbe jutnak egyhetes terminusok, amelyeket a kisebbségi törvény kapcsán még a DA-szövetségnek benyújtott érdekképviseletünk. Be kell látnunk: öt százalékos parlamenti képviselettel valamicskét is csak úgy lehet elérni, ha szükség van erre az öt százalékra a kormányzáshoz. S az RMDSZ – sokak, köztük erdélyi magyarok számára olykor érthetetlen – kitartása a szavát szegő koalíciós partner mellett hozott némi eredményt. Ellenzékbe szorulva sem vesztett sokat a kínnal-keservvel kivívott kisebbségi jogokból. (…)