„Létezik az anyaországban egy idealizált elképzelés a kisebbségekről, főleg 89 óta. Ül a székely paraszt bácsi a kocsin, csattogtatja az ostorát, és vicceket mesél. Vagy Pozsonyban fölkel reggel, és első, ami eszébe jut, hogy jaj, szlovákiai magyar vagyok, ez megint egy szenvedéssel teli nap lesz. A problémát sem értik meg Magyarországon, mert amit 25 éve tesznek, az vagy tájékozatlanságból kontraproduktív, vagy átgondoltan kontraproduktív. Mindig csak arról van szó, hogy a románok nem engednek semmit, meg a szlovákok elnyomnak. Pedig előbb önvizsgálatot kellene tartani, vajon az adott lehetőségekkel hogyan élünk. Élünk-e velük? Ezt a rossz irányt erősíti föl az egész magyar kisebbségpolitika és a sajtó. És ami teljesen tragikus, hogy véleményem szerint azért erősítik föl, hogy lehetőleg ne kelljen semmit se tenniük.
Említette az idealizált elképzelést a határon túli magyarságról mint a hagyományok igazi őrzőjéről. Miközben például a felvidéki magyar irodalomnak, színháznak erős avantgárd vonulata van.
Hát persze. Igaz, én itt nagyon erős cezúrát érzek a nyolcvanas évek végén. 88-ban fiatal írók írtunk egy levelet Husákéknak, a pártvezetőknek, és először fogalmaztunk meg olyan dolgokat, hogy a demokrácia nem kizárólag a kisebbségi jogok teljesítésén áll vagy bukik. A kisebbségi jogok nagyon fontosak, de ott van a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság és a többpártrendszer kérdése is. Addig a szlovákiai magyar értelmiséginek, írónak az volt a dolga, hogy a kisebbség jogainak érvényesítését követelje a hatalomtól. Az volt az a pillanat, amikor a mi csoportunk először találkozott a hasonlóan gondolkozó szlovákokkal, a cseh Charta’77 szlovákiai támogatóival. Addig nem is beszéltünk egymással. Azóta persze ugyanúgy kettévált az irodalom, mint Magyarországon. A régi fő vonal máig csak a kisebbségi lét problémáit tartja szem előtt, de azért vannak, főleg fiatalok, akik a művészetet úgy veszik, mint művészetet. Említhetem Varga Imrét, Tóth Lászlót, Hodossy Gyulát meg másokat. (…)
Felvette a kettős állampolgárságot?
Nem, engem rettenetesen megalázott az a mód, ahogy ezt intézték. Hogy még mindig azt hiszik Pesten, majd ők megmondják, mit tegyenek a határon túliak. Nemhogy a szlovákokkal nem tárgyaltak, de minket sem kérdezett meg senki. Ahogy a népszavazás előtt sem hallgattak ránk, amikor kértük, hogy ne vigyék ki az utcára, mert ha csak ketten lesznek, akik a kettős állampolgárság ellen voksolnak, az már sérteni fogja a külhoni magyarokat. De nem figyelt ránk sem a jobb-, sem a baloldal. A baloldalnak nincs semmilyen elképzelése, hogyan kellene ehhez hozzáállni. Az utóbbi időben például a szlovákok a nemzetiségiek eddigi arányos képviseletét megváltoztatták a kárunkra, a kisebbségi kultúra támogatását nagyon keményen megszigorították: vállalkozó nem kérhet állami pénzt, vagyis a könyvtámogatás megszűnt, hiszen a könyvkiadó az vállalkozó. A Fidesz 2010-ig az ilyesmiért kivonult az utcára, és követelte a magyar kormánytól a közbelépést. Ma azonban csöndben van, mert Orbán ugyan nem tárgyal, de közben titkos találkozókon egyezkedik Ficóval: mostanában több ellenség nem kell neki. A baloldalnak meg erre nincs egy szava sem. Pedig rá kellene döbbenni, hogy ez már belpolitikai ügy, a külhoniak otthon fognak szavazni. (…)
A Híd–Mostot én kezdeményeztem. Már évekkel ezelőtt mondogattam, hogy sokan nemzetiséget váltottak a rendszerváltás óta. Egyre több a vegyes házasság is. Százezer szlovák–magyar pár van. Nekik nyilván megoldást jelent egy olyan párt, amelyik mindkettejüket képviseli. Amikor szakadt a Magyar Koalíció Pártja, Bugár Béla is meglátta ebben a lehetőséget, és vállalta az elnökséget. Sikerült is bőven átlépni a parlamenti bejutás ötszázalékos küszöbét. Az MKP pesti hátszéllel sem érte ezt el. A Hídnak körülbelül 40 ezer szlovák és 136 ezer magyar szavazója volt 2012-ben, pedig a magyar kormány árulónak tekinti, és szóba sem áll vele.
Mert az gondolják, elősegíti az asszimilációt.
És amit most csinálnak, az megállítja?! Szlovákiában a rendszerváltáskori 577 ezer helyett ma már csak 460 ezren vállalják, hogy magyarok. Az unión belül új a helyzet, és nyilván nem lehet csak egy szempontból megítélni, hogy valaki hogyan képzeli a boldogulását. És kérdem én: azok mind magyarok maradnak majd, akik mostanában nyugaton keresik a megélhetést?”