„Azért jó, ha az újságot újságírók írják, nem pedig önkéntes és önkéntelen levelezők, fogalmazók, jegyzőkönyvírók, titkárnők, ilyen-olyan szervezők, aktivisták, menedzserek, pályázók és pályán kívüliek, mert az újságírásnak vannak olyan szakmai és etikai szabályai, amelyeket el kell sajátítani, amiket meg kell és meg lehet tanulni. Az íráskészség mellé nem árt a gyakorlat sem és a megfelelő szókincs, a kellő műveltség és ismerethalmaz, de jártasnak kell lenni a magyar nyelvtanban, helyesírásban éppúgy, mint a sajtónyelvben, mert az »információ eljuttatása a célszemélyhez« nem is olyan egyszerű, mint amilyennek egyesek gondolják még a szakmán belül is.
Két példa arra, hogy miért kell tudnia helyesen magyarul annak, aki publikál. Az egyik a helyesírás (ortográfia) területéről: amikor az önkéntes tudósító, aki ráadásul a helyi kisközösségben vezető értelmiségi, nem tud különbséget tenni a »kellet« és a »kellett« között (tehát úgy kelleti magát, ahogy nem kellene, mert ehelyett mást kellett volna tennie), vagy a »mellet« és »mellett« között (tehát mellet düllesztve megy el a helyesírási szótár mellett), akkor maximum nevetségessé. Ám amikor a jelentéstan (szemantika) mezején bukdácsolva fogalmaz óvatlanul, akkor érzékenységeket is sérthet, akaratlanul is: nemzetközinek titulálni – a hangzatosság és nagyzolás kedvéért – olyan szavalóversenyt, amelyen magyar fiatalok magyarul mondanak verseket, nem lehet, nem szabad, még akkor sem, ha különböző államok különböző határain belülről és kívülről érkeznek a versenyzők. Az egy nemzethez való tartozásunkat mi, magyarok ne tagadjuk meg pontatlan szóhasználattal sem. A »politikai korrektség és igazodási kényszer« sem késztethet arra senkit, hogy összemossa a »nemzetközi« és »államközi« fogalmakat, hiszen evidencia: a magyar nemzet és állam határai nem esnek egybe, miként az állampolgárság és a nemzetiség sem szinonimák.”