„Ahogy Ukrajna visszalépését, a fölötte Damoklész-kardként lógó polgárháborút és a legutóbbi véres eseményeket katasztrófaként könyvelte el az européerség, úgy azt, hogy Grúziának sikerült a keleti partnerségi csúcson parafálnia a társulási és szabadkereskedelmi programot, azonmód totális sikerként értékelték.

Ha azt nézem, hogy – az ebből a szempontból is megosztott Ukrajnától eltérően – Grúzia lakosságának háromnegyede egyértelműen EU-párti, és a grúzok tényleg tettek is a közeledésért az Unió felé, valamint nem függenek annyira az Uniótól kapható segélyektől, de az orosz olajtól sem, akkor az öröm jogos lehet. Ha idén alá is írják a felek az előkészített szerződését, úgy felmerül annak a reménye, hogy a jövőben csak rendeződik a most nem csak az évszak miatt befagyott grúz–orosz, orosz–grúz háborút követő helyzet, megszűnik a permanens feszültségforrás.

Szerintem azonban érdemes ezt az ügyet – hiszen kevésbé szól a valóban Európához tartozni akaró keleti »kis« országokról, mint a két tömb egymáshoz csúszásából eredő erős súrlódásról – szkepszissel kezelni.”