Szakítás után

Három évvel a Szociálliberális Unió (USL) létrejötte és kevesebb mint két év kormányzás után beigazolódott az, amire már a kezdetektől sokan számítottak: a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) hivatalosan is szakított egymással.

Bár alapvetően meglepőnek kellene lennie, hogy egy kétharmados többséggel rendelkező koalíció, amely gyakorlatilag mindent megtehet, nem képes végig vinni mandátumát, a bukaresti viszonyokat ismerve inkább ez a természetes. A PSD és a PNL politikájában ugyanis soha nem volt semmilyen közös pont, a posztkommunista szociáldemokraták mindig a kommunista múlt örökségét képviselték, míg a liberálisok történelmi pártként ennek épp az ellenkezőjét, tehát tulajdonképpen a legnagyobb ellenfelek kötöttek koalíciót.

Az egyetlen közös pont, ami összekötötte őket, nem ideológiai vagy gazdasági alapú, hanem konjunkturális: a Traian Băsescu államfővel szembeni gyűlölet.
Ez elvileg mindkét párt részéről érthető, hiszen a kommunista múltú Băsescu – aki korábbi pártjával, a Demokrata-Liberális Párttal (PDL) együtt ugyanúgy a posztkommunista Nemzeti Megmentési Frontból nőtt ki, mint a PSD – átvitte a PDL-t a jobboldalra, és, populista megnyilvánulásaival tulajdonképpen a PNL elől szívva el a levegőt, keményen ostorozta a szocialistákat, akiket több ízben is legyőzött az államfőválasztáson. 2004-ben pedig sikerült olyan körülmények között is ellenzékbe taszítania őket, hogy megnyerték a választásokat.

A liberálisok azért orroltak meg az államfőre, mert az a 2004-es választások előtti szövetségkötésük óta folyamatosan arra hajtott, hogy bedarálja, beolvassza őket az akkor még Demokrata Pártnak nevezett párjába, hogy az így nyerjen végső legitimációt jobboldali pártként, illetve hogy ne legyen jobboldali alternatíva rajta kívül. Erre azonban csak a liberálisok töredéke volt hajlandó, a megmaradt liberális párt pedig első számú ellenségévé nyilvánította Băsescut – itt találkoztak érdekeik a PSD-ével, és ez vezetett a Szociálliberális Unió 2011 februári megalakításához.

Csakhogy már akkor is látszott, hogy a két korábbi ellenfél között az államfővel szembeni ellenszenv nem lesz elegendő kötőanyag ahhoz, hogy hosszú életű legyen a koalíciójuk. Igaz ugyan, hogy rövid távon minden bejött, hiszen 2012 tavaszán kormányt buktattak, és már a választások előtt kormányra kerültek, majd a decemberi választáson kétharmados győzelmet arattak, és gyakorlatilag ölükbe hullt az ország. Elvileg semmi akadálya nem lett volna, hogy a miniszterelnöki posztot megszerző PSD és az USL közös államfőjelöltjét adó PNL totális uralomra tegyen szert.

Csakhogy a PSD mindent akart, és hiába kapta meg a PNL a „pénzes” tárcákat a pénzügyitől a gazdaságiig, a hasonló karakterű PSD-s tárca nélküli minisztériumok gyakran épp a legfontosabb hatásköröket vonták el tőlük. Eközben Victor Ponta kormányfő az államfővel is meg nem támadási szerződést kötött – miután kudarcba fulladt az elnök menesztését célzó 2012-es akció -, ami újabb pofon volt a Băsescu elleni harcot – igaz, azon kívül szinte semmit – tényleg komolyan vevő Crin Antonescu PNL-vezérnek.

Amikor a korrupcióellenes ügyosztály élére a kormányfő a Băsescu emberének tartott Laura Kövesit nevezte ki, a PNL a koalíciós válság nyomán tovább gyengült, hiszen tiltakozásul az éppen akkor megürült igazságügyi tárcáról is lemondott.

Ezek után Antonescu – látva, hogy a PSD egyre nyomasztóbb fölényre tesz szert a kormányban, és a mindenféle komoly politikai doktrína nélküli PPDD honatyáinak felszippantásával a parlamentben is - , tavaly nyáron új stratégiát ültetett gyakorlatba. Saját államfői esélyeit és pártja EP-választási sanszait azáltal próbálta növelni, hogy amolyan belső ellenzékiként kezdett el megszólalni, minden problémáért a kormányt, jobban mondva a PSD-t téve felelőssé. Ez még inkább elmérgesítette a helyzetet, ám ez év elején mégiscsak elásták a csatabárdot – arra az egy hónapra, amíg kidolgozták az alkotmánymódosítás tervezetét, amelyet kormányprogramjuk egyik fő elemének tekintettek. A munka elkészültével azonban ismét fellángoltak az indulatok, és miután az alkotmánybíróság az USL számára leglényegesebb elemeket, az államfő hatáskörét korlátozni hivatott cikkelyeket megsemmisítette, tulajdonképpen már semmilyen indok nem volt arra, hogy együtt maradjanak. A PNL semmit sem nyert a kormányszereplésből, hiszen minden show-t a PSD vitt el, ezért Antonescu úgy döntött: önállóan, ellenzékben politizálva nagyobb az esély a jó választási szereplésre. A Klaus Johannis belügyminiszteri és miniszterelnök-helyettesi tisztsége körül kirobbant vita jó ürügy volt a koalíció felbontására – a PSD-nek is, hiszen a felmérések szerint a szocialista párt államfőjelöltje magát Antonescut is legyőzné, márpedig úgy vélik, jobb lenne azt a tisztséget is birtokon belül tudni - , az utóbbi hetek taktikázásai már csak arra voltak jók, hogy mindegyik párt azt mondhassa: nem az ő, hanem a másik hibájából ért véget az együttműködés.

A PSD most annyiban jobb helyzetben van, hogy a kormányszerepről nem kell lemondania, és bár többsége törékeny, vélhetően számíthat a PPDD, a kisebbségek és az RMDSZ – legalább külső – támogatására.

A kérdés most az, hogy a PSD lendülete kitart-e a novemberi államfőválasztásig, vagy addigra a PNL-vel megerősödött ellenzék képes lesz egy olyan jelöltet kiállítani, aki sikerrel fölveheti a harcot a szociáldemokraták jelöltjével.