„Egyes fővárosi politikus urak — talán unalmukban — kitalálták, hogy szombat-vasárnap korlátozni, sőt be kellene zárni a nagy üzleteket, mondván, hogy így segíthetnek a hazai termelőknek eladni az árujukat.

Hol? A piacon. Biztos vagyok abban, hogy ezek az urak soha nem a piacon vásárolnak, nem is főznek otthon, nem is mosnak, hanem beülnek a „kész”-be a drága parlamenteri hotelben, étteremben és tojnak a világra. Hogy ezt a MI pénzünkön teszik, az másik téma.

(…)

A legnagyobb ellensége ennek az elgondolásnak a bizalom hiánya: megszoktuk, hogy egyesek csalnak, hazudnak, lopnak, mintsem dolgoznak és senki meg nem győzi az igazi termelőt, hogy nem verik át, ha nem ő árusítja az áruját. Mivel nem szokta meg, hogy a saját munkáját, erőfeszítését is beleszámolja a költségekbe, a parasztember nehezen fogadja el a piaci helyzetet, akkor is, ha az teljesen normális és igazságos.

Így nem fogja soha, de soha helyettesíthetni a piac a nagyáruházat, a helyi, környékbeli termelés az importált és országosan terített árudömpinget. A reggel fejt egy-két liter házi tej nem túrja ki a százféle konzervtejet, kefirt, mű- és színezett tejtermékek tucatját.

A házi tej hazáig megalszik, a dobozost napokig, hetekig tartjuk a hűtőben. És végül van a dolgoknak pénzügyi háttere is: mindezért a forgalomért talán semmi áfát nem lát a város, az állam. Feketeköltségek, feketejövedelmek. Kicsi, kevés és fáradságos jövedelem.”