A 152-es csapdája

Nem voltak hosszú életűek az alkotmánymódosítás szövegének azon cikkelyei, amelyek a magyarok számára kedvező változásokat is hoztak volna. Gyakorlatilag már magzat korukban véget ért a pályafutásuk, miután az alkotmánybíróság az előzetes normakontroll során még azelőtt elkaszálta őket, hogy a parlament elé kerülhettek volna. Vagyis jelen állás szerint az alaptörvénybe nem kerülhetnek be e a kisebbségek jelképeinek használatát, a kulturális automómia-testületek és a hagyományos régiók közigazgatási hatáskörrel felruházott alrégiókká alakulását lehetővé tevő paragrafusok.

A taláros testület talán a kelleténél is komolyabban vette az alkotmány 152-es cikkelyét, amely gyakorlatilag kőbe vési az alaptörvény kisebbségellenes, etnonacionalista jellegét. Ez az a cikkely, amely azt rögzíti, hogy az alaptörvény mely cikkelyei nem módosíthatók. Így amellett, hogy tiltja az alapvető emberi jogokat sértő cikkelyek alkotmányba foglalását, azt is előírja, hogy tilos módosítani az első cikkely azon kitételét, amely szerint Románia nemzetállam, a hivatalos nyelv pedig a román.

Hiába él tehát az országban 18 más nemzetiség a román mellett, és ebből hiába haladja meg kettő létszáma  – a magyaroké és a romáké – is az egymillió főt, a jelenlegi alkotmány – és a jelek szerint a következő is – ragaszkodik ahhoz, hogy nemzetállamról van szó. Az, hogy az a módosítás, amely elismeri a nemzeti kisebbségek szerepét a román állam kialakulásában, bekerülhet az új alaptörvénybe, mindezek fényében nem több groteszk és ízléstelen tréfánál.
A módosításokat tiltó cikkely amolyan „152-es csapdájaként” működik, amelyet a magyar – és általában a kisebbségi – jogköveteléseket elutasító román többség bármikor előránthat a cilinderből, amikor meg kell akadályozni, hogy bővüljenek a kisebbségi jogok, és ezáltal megteremtődjenek az előfeltételei annak, hogy a kisebbségek ne tűnjenek el, ne olvadjanak be a román többségbe.

Hiába tűnt úgy, hogy az új román alaptörvény legalább kis mértékben lehetőséget biztosít arra, hogy a kisebbségek saját kézbe vegyék a saját kulturális és oktatási intézményrendszerük működtetését, és – saját nemzeti jelképeik használata révén – jobban érezzék magukat Romániában, hiszen a többségével azonos jogú polgároknak tekintik őket. Az alkotmánybírák szerint ez nem egyeztethető össze a román nemzetállam létével.

Ilyen alapon ugyanakkor szinte bármilyen közigazgatási reform halálra van ítélve, hiszen a kormány által kialakítani tervezett nagyrégiókra is bármikor rá lehet húzni, hogy azok elve ellentétes az egységes nemzetállamiságot rögzítő, eltörölhetetlen cikkellyel.

Mindez újabb jó lecke a bukaresti politika toleranciájából. A kisebbségi kulturális önrendelkezés alkotmányos rögzítésének tilalma azt az üzenetet hordozza magában, hogy a pillanatnyi, az RMDSZ szállította voksok reményében a parlamentben megszavazott, ám az erőviszonyok változásával bármikor gyengíthető vagy visszavonható törvényeknél több nem jár a magyaroknak. Vagyis a távlati cél továbbra sem az, hogy jól érezzék magukat az országban, és a többséggel azonos jogokat élvezve egyenrangú polgárai legyenek az országnak, hanem ennek épp az ellenkezője.

Mindezek nyomán a magyar politikai célkitűzések között prioritássá kell tenni a 152-es, majd az első cikkely megváltoztatását, egy új alkotmány elfogadását. Mindehhez természetesen a román többség politikai akarata szükséges. Amíg az nem lesz meg, addig nem lehet a kisebbségekkel szemben toleráns, „mintaértékű” román politikáról beszélni.