„Kicsit elég volt már a »negyven évig a pusztában« állapotból. Újra kell definiálni magunkat és a szavainkat is, mert azelőtt évtizedekig vagy mást jelentettek, vagy nem jelentettek semmit. A művészetnek például igenis, meg kell botránkoztatnia, más választása alig marad. Jobban mondva nem baj, ha megbotránkoztat. Botránkoztasson, ha botránkoztatni támad kedve. (Példamondat haladóknak. Javaslat kezdőknek: »A toll az asztalon van.«) A szabadság pedig nem mást jelentett, minthogy nem jelentett semmit. Egy új generációnak kell ahhoz végképp felnőnie, hogy több szónak ismét jelentése legyen. Példamondat: »A forradalomtól az agyban endorfin, a világban több nép szabadul fel.« (V. ö.: »Talpra magyar…« – Ukrajnáról most nem is beszélve.) Habár fölül a gálya. Ágyban, párnái közt, habár betegen, erőtlenül, de fölül a gálya. (Ellenőrző kérdés: »Hol ül föl a gálya?« »A gálya az asztalon van?« »Nem, a gálya az ágyon van. A gálya a bizottságban van.« »A bizottság fölül?« »Nem, a bizottság fülel.«)
Nem a szabadságról akartam most írni, hanem az endorfinról. Amihez tulajdonképpen elég a csoki vagy a szerelem, mint amiképpen a fájdalom is elégséges hozzá, habár abból nagyobb adag szükséges. Euforikus sokkot csak a vegytiszta fájdalom vagy vegytiszta művészet válthat ki. És egyre változatosabb helyeken lehet rálelni a forrásra. Például a Donát negyedben egy lakásszínházi előadás formájában. A Démonokról beszélek, és a Jolly Színházról, és Györgyjakab Enikőről, aki románul ugyanolyan jól játszik, mint magyarul. Hitelesen, szokták mondani.
És csak ez a hitelesség számít a művészi teljesítményben, akár botránkoztat, akár andalít. Ezt kell megkeresni akárhol: könyvben, színházban, lakásban, moziban, vásznon, kőben, miegymásban. Habár fülel a gálya.”