Megpróbálok harmóniát teremteni a magánéletem és a munkám között, mindkettőre időt szánni. Mind egyértelműbb lesz az életemben ez a lüktetés, az, ahogyan az egyik táplálja a másikat. Mivel mostanában nagyon sokat dolgozom, néha egy kicsit fárasztónak élem meg. Előfordul, hogy eljövök reggel otthonról és csak előadás után érek haza, nem sokkal éjfél előtt. Otthon igazából már csak aludni van idő. Mivel a munka a fél életem, a lételemem, szeretem ezt az állapotot is. De nem lehet állandóvá tenni, mert fáradttá és vakká tesz. Szeretek néha elszakadni a színháztól. Szeretek lélegezni. 

 

Szerintem vigyázni kell azzal, hogy most aztán nagyon megy a szekér. Mert néha kell igyon a ló, vagy ki kell cserélni a szekér kerekét, ahhoz hogy tovább mehessen. Próbálom észrevenni és nem figyelmen kívül hagyni a törvényszerűségeket a nagy vágtában. 

 

 

Persze, jó. De amikor bemegyek a színpadra, megküzdök azért, hogy két mondatot is hitelesen tudjak elmondani, vagy megépítsünk egy jelentet. Aztán meg estéről-estére dolgozom azon, hogy amit megépítettünk, az hitelesen megtörténjen, vagy olyan minőségben tudjam megint megcsinálni, ahogyan azt elterveztük. Csak lendületből és elragadtatottságból nem lehet dolgozni, és szerintem élni sem. Az is kell, persze, de még sok más is, például figyelem és kreativitás. Az ember életében kevés az a pillanat, amikor azzal van elfoglalva, hogy mennyire fantasztikus minden.”