„Az egyik: egy »leleplező« attitűd, amely minden »csoportlény« (Rogers Brubaker kifejezése) helyébe egyéni aktusokat, azok többesét, az általuk teremtett »képet« állítja, amelynek intenciómögöttese viszont egészen más, mint amit a »kép« értelemegyüttese a közösségekben továbbvisz. György Péter a mai magyarországi Erdély-képet ilyen konstituálódás eredményeképp fogja fel.
Kiindulópontja, hogy abból a »történelmi tényből« (tulajdonképpen filológiai tényből), hogy Magyarország »sohasem ismerte Erdélyt«, mára egy önfenntartó Erdély-kép alakult ki; e képen pedig a régió poszttrianoni magyar kultuszhelyek integrált gyűjteménye. Olyan gyűjtemény, amelyet a mai magyar politika egyszerre tart fenn önérdekűen és használ felelőtlenül. Szerzőnk konklúziója tulajdonképpen még radikálisabb: nincs is más Erdély, csak ez a kép, melyet az – alapvetően magyarországi, homálygó – traumaközösség fölé politikai kontárkodással, de végzetszerű érvénnyel festettek: »Szó szerint ennek vagyunk ma szemtanúi – illetve annak, hogy miként lett a nemzet lelkierejét meghaladó feladat kihasználása, politikai árucikké változtatása a kortárs magyar társadalom legnagyobb kihívása« (írja könyve 92.oldalán).
György Péter itt tulajdonképpen meg is áll, és ezzel a leállásával ad – sajátos módon – konkrét politikai perspektívát kötetének. A várakozás, hogy György Péter, aki igazán autentikus baloldali gondolkodó, a magyar »határontúliság« jobboldali narratívájával szemben megalapozzon – végre ! – egy alternatív értelmezési keretet a baloldal számára, épp itt kap maga is kétértelmű ajándékot. Sőt: ad a »kép« politikai használóinak. Hiszen ha Erdély csupán egy »kép«, akkor az érte vagy ellene folytatott csaták is megrekedhetnek a képek filológiai értelmezésében, vagyis az ideológiai viták színterén.”