Azt gondolom, hogy a magyar társadalom nagyon sokat tud a kisebbségben élők valós helyzetéről, sokkal többet, mint ami a nyilvánosságban megjelenik, mert ott a konfliktusra, a hiányosságokra koncentrálnak. Ugyanakkor a politikai retorika, a nemzetesítés, örökségesítés eszközeként is használja a külhoni magyarokat, Székelyföldet, a »magyarságküzdelmeket« és ebben partner a magyarországi média is. Egyrészt a Duna Tv-n keresztül hosszú éveken át olyanok formálták a műsorpolitikát, a híreket, akik Erdélyből jöttek el, és azt hitték, hogy ők még mindig tudják, mi folyik ott, illetve más külhoni magyarok lakta területeken.

 

De még nagyobb baj, hogy ez a közvetítő média nem a helyi stúdiókból, hírcsatornákból építkezik, hanem fordítva, Budapestről jönnek a megrendelések. Így Budapest magának vindikálja a megmondó szerepet. Egy példa: egy kolozsvári nem határon túliként definiálja magát budapesti nézőpontból viszonyítva, hanem magyarként vagy nem-magyarként határozza meg magát. Harmadrészt az egyes magyarok lakta régiókban sem alakult ki úgymond központi, a régió közvéleménye számára »mértékadó« médianyilvánosság, amelyre a budapesti tájékozódást is rá lehetne építeni, detrianonizálni, határtalanítani. Hisz ez utóbbi kifejezések nem csak egyoldalú integrációt jelenthetnek, hanem épp a trianoni Magyarország kulturális gyarapodását is. De most úgy látom, hogy már Trianon előtt nem voltunk képesek ezt az országot tagoltan és plurálisan látni. Akkor sem esett egybe a magyar nemzet és Magyarország határa.”