„Nem is olyan rég, alig néhány évvel ezelőtt történt, hogy a vajdasági, javarészt magyarlakta Ada városában délvidéki magyarok 2010. október 6-án emléktáblát avattak Damjanich János aradi vértanú emlékére. Szinte egész Szerbia megmozdult, mindenféle szervezetek, civilek, függetlenek és kevésbé függetlenek tiltakoztak, minden létező és nem létező párt elítélte az ünnepséget, a megemlékezést, a tiszteletadást.
Az emléke előtt tisztelgő emléktábla tehát bántotta az érzékenységüket. Vagy csak jó kis politikai fogódzót láttak benne a bajkavarásra, de ebbe most ne menjünk bele…
A Belgrádból érkező jelentések ugyanis most meg arról szólnak, hogy az első világháború kitörésének századik évfordulójára szobrot kap a Kalemegdánon, vagyis a nándorfehérvári várban Gavrilo Princip.
Az emlékmű felállítását, illetve az emlékezésnek ezt a módját a szerb kormány kezdeményezte, mondván, hogy ezzel a szerb nép kiköszörülheti a csorbát, vagyis helyrehozza azt a történelmi igazságtalanságot, hogy Principnek még sehol sincs emlékműve. No jó, ha szobrot nem is emeltek a gyilkosnak, Szarajevóban az aszfalton és a macskakövek között ott vannak a lábnyomai, megörökítve az útvonalat, amelyen a terrorista haladt, amikor 1914. június 28-án megölte Ferenc Ferdinánd főherceget, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét és hitvesét Chotek Zsófiát. Ezt a merényletet tekintjük, ugye, az első világháborút kirobbantó eseménynek.
Arra már eleve felkészülhettünk, hogy az idén, a centenárium jegyében a megszokottnál sokkal több szó esik majd az első világháború körülményeiről, az egyes személyeknek a különböző eseményekben és folyamatokban játszott szerepéről, az érdekek és szövetségek értelmezéséről és megítéléséről, és bizony aki egy kicsit is jártas a történelem ilyen jellegű kérdéseiben, előre tudhatta azt is, hogy a különböző oldalakon különböző értelmezést, megítélést és rangot kapnak majd az egyes események, egyes személyiségek, egyes cselekedetek. Mert amíg az egyik oldalnak – vagyis nekünk – Gavrilo Princip nem volt más, mint egy terrorista, egy gyilkos, addig a másik oldalnak – vagyis nekik – ő egy hős, aki bátor cselekedetével elindította azt a folyamatot, amelynek végeredményeként „a balkáni kis népek megszabadulhattak a népek börtönéből”. Igen, a „népek börtönének” nevezik máig is a délszláv történészek az Osztrák-Magyar Monarchiát, az oktatásban, a tankönyvekben úgy beszélnek, úgy írnak róla, mint Európa történelmének legsötétebb állami képződményéről.
Méltán és joggal bántja hát az érzékenységünket, hogy miért kap most ez a terrorista, ez a köztörvényes bűnöző és gyilkos szobrot egy olyan – közös történelmünk szempontjából is – fényes győzelem helyszínén, mint Nándorfehérvár. Különösképp, ha figyelembe vesszük, hogy milyen következményekkel járt az első világháború. A neki állított szoborral tehát a mi veszteségünket ünneplik. Nesze neked egységesülő Európa! Nincs ugyanis az az értelmezés, amelyik szerint ezt a megbékélés, a közeledés, a barátság gesztusaként lehetne magyarázni.
Nagy a gyanúm azonban, hogy megint csak egy jó kis politikai fogódzót talált valaki Princip alakjában a bajkavarásra, hiszen Belgrádban, az illetékes kulturális titkáráságnál tegnap még nem tudtak semmit egy esetleges szoborállításról, pedig, ha a kormány komolyan gondolná a „történelmi igazságtalanság” kiköszörülését, akkor az engedélyeztetési folyamatot már rég el kellett volna indítani. Ha tehát szobrot nem is feltétlenül kapunk, a fricska mindenkép kijár nekünk…”