Krisztus és a regisztráció

A magyarországi menekültügy kétségtelenül egy új világtörténeti jelentőségű folyamat minket érintő része – írja Bakk Miklós a menekültválságról.
Hirdetés

1.
Nem tudhatjuk, mi lesz ennek a vége, lehetőségeink mérlegelése olyan okoskodást követel meg, amelynek alapvetően két forrása van: ideológiai-világnézeti és történelmi-tapasztalati.

Az egyik sem nyújt abszolút támpontot: az ideológiai megközelítés hamis utópia-pályára terelheti a cselekvést, de a tapasztalat sem igazít mindig jól el. Mégis, úgy vélem, most, amikor víziók sokaságával szembesülünk, elsősorban a tapasztalat primátusát jó szem előtt tartanunk. Cioran egy mondását átírva: szívesebben tanyázom egy szkeptikusan józan polgár, mint egy fékevesztett szent közelében.

A mindenkit foglalkoztató kérdés morális természetű:

kinek és milyen jellegű erkölcsi kötelessége van segíteni a menekülteket vagy a migránsokat. Itt a keresztény álláspont feltétlensége (Jézus szeretetparancsa szerint a segítségnyújtás feltétlen) ütközik a jogi és közigazgatási eljárások feltételeket szabó természetével, amelyek korlátokat szabnak a humanitárius megsegítésnek, és a segítségre szorulótól együttműködést és szabálykövetést követelnek. Mindaddig, amíg a politika intézményeinek rutinjaihoz igazodik, nem okoz különösebb konfliktusokat az, hogy az állami szervek gondoskodó eljárásai nem a krisztusi feltétlenség szabályai szerint folynak le. Ez az ellentmondás legitim, a társadalom (a nemzet) tagjai közötti korábbi egyetértés tette azzá: valahogy közmegegyezés-szerűen tudjuk, miben számíthatunk az állam, és miben embertársaink segítségére. De ez most másképp van.

2.
A rendkívüli helyzetek, írta Török Gábor is a minap, pontosan megmutatják azt, amit a politika hétköznapjai, rutinjai elrejtenek. Többek közt azt, tesszük hozzá, hogy a krisztusi parancs individuális feltétlensége miféle ellentétekbe kerülhet azokkal a közösségi érdekekkel, amelyek az európai társadalomszervezésben szintén a keresztény szeretetparancs nyomán intézményesültek gondoskodó eljárásokként. A menekültek vagy migránsok emberi mivoltuk alapján már felbukkanásukkor a szeretetparancsra igényt tartó lények, de hogy a közigazgatási kapacitással biztosított hivatalos gondoskodó eljárás is kiterjeszthető legyen rájuk, ahhoz előzetesen be kell lépniük valamilyen „társadalmi szerződésbe”. Márpedig útlevél, személyazonosság híján, a regisztráció elutasításával épp ez hiúsul meg.

A közvélemény polarizálásának a lehetőségét viszont éppen ez a kinagyított ellentét teremti meg:

kinek jár a társadalom intézményesített szolidaritása, az „embereknek” vagy a „szerződés tagjainak”?

S minthogy a politika mindenüvé benyomul, ennek a kérdésnek a polarizáló hatalma mind a gyakorlati problémákra, mind az ideológiai szemléletre kihat.

Jól mutatja az ellentétet a radikális humanizmus ideológiába való átfordulása, amely épp a szeretet krisztusi feltétlenségének laicizált és ateizált változatára tud építeni. (Hogy a krisztusi szeretetparancs olyan modern – egyéni és csoportos – hivatástudatokban tud továbbélni, amelyek teljesen leszakadtak a keresztény tanokról, elokvens bizonyítéka annak is, hogy Európa keresztény alapjain nem csupán vallásosságot kell értenünk.) A szeretethivatás, amely most a migránsokkal szemben nagyon sokak részéről megnyilvánul, egyéni és csoportos életviteleket rendel alá ennek az imperatívusznak.

Fotó: Mohai Balázs/MTI

Az elkötelezetten egyetlen ügyet szolgáló, mondjuk így, egy-ügyű (single issue) emberek, csoportok, szervezetek ugyan nem politikai ágensek, de az elmúlt hetek vitáiból azt látjuk, hogy azok az értelmiségiek, akik e helyzetben a szeretetfeltétlenség alapján keresik a megoldást, már politikai ideológiát is szolgálnak. Magyar példa van rá számtalan (érdemes például az elmúlt napok BabarczyStumpf vitáját eszerint olvasni). De álljon itt most egy román példa: Vladimir Tismăneanu a hontalanokkal való ösztönös szolidaritást morális parancsból a korlátlan befogadás ideológiájává szélesítette, majd a magyarországi helyzetre hivatkozva Orbán Viktor bírálatának az eszközévé tette. Az eljárás a befogadó toleranciát abszolutizálja, teszi univerzális és feltétlen értékké, tehát

egyetlen értéket abszolutizál az összes többi kárára,

„az értékek zsarnokságát” (Carl Schmitt) valósítja meg. A zsarnokivá tett érték nagyon jó eszköz azon politizáló értelmiségiek számára, akik a politikai elemzést ideológiai elemzéssel helyettesítik, és a konkrét politikai folyamatok kritikai vizsgálatát bizonyos politikusok egyfajta ideológiai ad hominem megbélyegzésével helyettesítik (ahogy ezt Tismăneanu tette Vaclav Klaus vagy Orbán Viktor sommás kategorizálásával).

A klasszikus „hiba”, amelyet az egy-ügyű értékzsarnokság elkövet, a Max Weber által definiált érzületi etika és a felelősség-etika kettősével írható le. Az érzületi etika szerint a jót csak követni kell, a jóból csak jó születik, a nemes érzület pedig felment mindenkit a konzekvenciák alól. A felelősség-etika ezzel szemben számol a tettek következményeivel, a politikai cselekvéssel szemben érvényesítve pedig azt fejezi ki, hogy

jó eszközökkel is lehet rosszat, s rossz eszközökkel is jót tenni,

a cselekvő politikusoknak ezzel a dilemmával kell szembenézniük, s el kell számolniuk a következményekkel.

Az egy-ügyűség értékzsarnoksága intellektuális támaszt logikus módon elsősorban az univerzalizálható értékek között talál, nem véletlen tehát, hogy jórészt az egyetemes elvekre alapozó progresszív baloldalt jellemzi. Eközben azoknak a politikusoknak, akiknek választóik különböző partikuláris értékeit kell közös nevezőre hozniuk, a felelősség-etikai számonkérhetőség jut.

Hirdetés

3.
Martin Schulz és Orbán Viktor közös sajtóértekezletének egy adott pillanatában Schulz a szolidaritás közös értékét, Orbán pedig saját felelősségét hozta fel. Csakhogy Schultz kijelentésében nem volt világos, a szolidaritást egyetemes értéknek tekinti-e, amelynek a propagálását, a világban való képviseletét az Uniónak kell vállalnia, vagy csupán olyannak, amelynek az EU tagállamai és polgárai között kell léteznie. A kontextusból kiolvashatóan Schultz mindkét szolidaritásértelmezésre gondolt. Viszont e kettő – paradox módon – nem igazán egyeztethető össze.

A világméretű és csak az emberi mivoltot szem előtt tartó szolidaritás imperatívuszára közösségek nem építhetőek, túl univerzális és túl üres eszme ahhoz, hogy nagyon sok embert összekössön. Az emberiség ténylegesen létező közösségei zsigerien átélhető összetartozáson alapulnak, a szolidaritások kis, majd növekvő körei csak ezek fölött működnek; ha ezek az átélhető összetartozások elvésznek, a szolidaritás elvontabb eszméje sem tud létezni. Az univerzális szolidaritás tehát eszmény, amely nem törölheti el a partikuláris alapokat.

Nem lehetünk tehát mindenkivel szolidárisak,

mert annak ára a saját „zsigeri” közösségünkkel való szolidaritás feladása. Megtagadhatjuk tehát a jobb életre vágyó migránsoktól, hogy nálunk telepedjenek le. Természetesen, Európa partikuláris történeti közösségei kultúrájukból adódóan a szolidaritás bővítéséért cselekszenek. De ennek határát épp saját partikularitásuk változtatva-megőrzésének a célja kell hogy kijelölje. Ezért fontos, hogy minden európai nemzet maga ellenőrizhesse a bevándorlási folyamatát.

A jogok nyelvén ezt Lányi András fogalmazta meg nagyon pontosan: „az egyén szabadságjogai nem játszhatók ki a népek önrendelkezési joga ellenében”. Ebben a kérdésben a történeti partikularitás az egyetemes elvek elé vág: „A közszabadság és a közjó azért élvez ilyenkor elsőbbséget az egyén jogaihoz képest, mert az egyén szabadsága és erkölcsi méltóságának tisztelete nem valami velünk született adottság, hanem történelmi vívmány: elismerésükre tehát csak a közösség tagjaiként számíthatunk, amely elkötelezte magát ezen értékek mellett”. És minthogy

Európa történelmi partikularitások szövetsége,

érthető, hogy a befogadás-kizárásnak egységes normatív rendje nem alakítható ki (ezért a kvótarendszer elleni berzenkedés), miközben az is világos, hogy a közös határ megerősítése mégis csak közös fellépést igényel. (A legjobb megoldási lehetőség talán – de ez most nem témánk – egy olyan konföderáció „kitalálása” lenne, amelyben van közös kül- és hadügy, közös határvédelem és közös kiegyenlítési politika, de minden jelenlegi „uborkagörbületi” hatáskör visszakerülne a nemzetállamokhoz.)

4.
A szeretetfeltétlenség (korlátlan befogadáspártiság) nyilvános diskurzusának egyik következménye az, hogy megnehezítette a bevándorlásról való vitát. Olyan ringet alakított ki, amelynek egyik sarkában a bevándorlásellenes, xenofób, gyűlölködő, konzervatív-köldöknéző megkreált alakja melegít, a másikban pedig a humánus, liberális, demokrata toleranciabajnok áll készen a csatára. De

nem minden bevándorlásellenes gondolkodó xenofób,

az elutasítás mérlegelése nem xenofóbiából vagy maradiságból ered. A mostani népvándorlás humanitárius nézőponton túli kérdése az, hogy veszély-e, és miképpen, az európai kultúrára nézve az Európán belüli iszlám közösségek megerősödése. Az erre adott válaszokat pedig nem helyes a szeretet/befogadás – gyűlölet/elutasítás skálán elhelyezni. A globalista megközelítéssel szemben komoly és változatos szellemi háttere van annak a pozíciónak is, amely ezt a veszélyt valósként állítja (például Roger Scruton, Giovanni Sartori vagy Kertész Imre).

Fotó: Szigetváry Zsolt/MTI

Ezt vitatni többféleképpen szokták: számszerűségi érvekkel (az európai bevándorlás rátája még mindig alacsonyabb, mint az Egyesült Államoké), konkrét ellenpéldákkal vagy akár a radikális humanisták tapasztalatai alapján, akik segítő tevékenységük során a muszlim migránsok tömegében elesett, kétségbeesett, minden gesztusért hálás emberek sokaságát látják.

Most csupán a „humanista ellenérvhez” fűzök megjegyzést. A muszlim migránsokat egyéni elesettségükben lehet áldozatnak, szánalomra és segítségre méltó embereknek tekinteni.

Amíg úton vannak: azok.

És egyedül vannak (esetleg kiscsaládjukkal). Nem lehet őket rossz szándékú embereknek tekinteni (kivéve az iszlamista terroristák bizonyosra vehető jelenlétét ebben az áradatban), azonban amikor megérkeznek a célországba, és ott visszaépítik saját hálózataikat, akkor akkomodációjuk módja olyan társadalmi zárványokat hoz létre, amelyek, bizonyos kritikus tömeg fölött kétségtelenül strukturális erőszakot gyakorolnak a befogadó társadalom fölött. E szcenárió ellen lehet érvelni a sikeres muszlim integráció egyéni példáival. De esetükben a siker egyik kulcsmozzanata épp az volt, hogy az így integrálódó személyek tényleg egyedül és nem tömegben érkeztek, és beilleszkedésük kérdésével egyedül kellett megbírkózniuk.

A mostani tömeges népvándorlás esetében gyaníthatóan nem így lesz: a befogadó országok a vándorlás közös megpróbáltatásai alatt már részben előkészített zárványokat fogadnak be. Számukra az európai társadalmi környezetnek csak használati értéke van, velük európai típusú lojalitási viszonyra nem tudnak lépni.

Címlapfotó: Molnár Edvárd/MTI

Hirdetés