A körültekintő férfi
(Homo Pinopsida Major, a könnyed latin megnevezés szerint – és mielőtt még bárki másként gondolná, jó tudni, hogy a Pinopsida a tűlevelűeket jelenti), aki semmit nem bíz a véletlenre. Vadászgató, favágó ősei valószínűleg már a történelem előtti időkben is mindig tudták, hogy merre bőgnek a legnagyobb szarvasbikák, hol törnek a magasba a legszebb fenyők. Akkor még nem karácsonyi céllal persze.
Azért most jóval nehezebb. Körültekintő alanyunk amennyiben nem fenyőerdő-tulajdonos – ami megesik ugyan, de mégsem lehet mindenki politikus –, jóval karácsony előtt lázasan vizslatja, kutatja, űzi a Fát. Mert a Fát meg kell venni, a fát be kell faragni. S ez – mondtuk már – nem kicsi dolog.
Eközben pár apróságot az élete nője is elintéz persze, igaz, a nagytakarítás, a komplett ünnepi menüsor azért valahogy mégis kevesebb lehetőséget ad a tévedésre a tapasztalatok szerint. Mert a Fa lehet, hogy nem Olyan lesz, amilyennek lennie Kell. Ez nem fordulhat elő.
A Pinopsida Major ezért aprólékosan tervez: széltében és hosszában leméri a helyszínt a lakásban, ahol a fa állni fog. Útra kel a Fenyőért, szemében az a tigrisölő ősi izgalom. Rettegjetek, barkácsbolti eladók, piaci kofák!
A Homo P. M. sok helyütt megfordul, akár napokig is keres, de aztán szerencsére mindig meglesz, aminek meg kell lennie. A sors viszont kíméletlen. Ugyanis amikor hazamegy, mindig kiderül, hogy
1. emberünk vérlázítóan sok pénzt adott a fáért,
2. mert az asszony negyedennyiért látott szebbet, ráadásul a szomszéd utcában.
3. Annak a felülről számított harmadik ágkoronája sem volt ilyen. Más volt.
Hősünk, aki verejtékét adta, életét lehelte a fába, helyére próbálja azt a sarokban, úgy fordítja, hogy bizonyos látószögből a legszebb legyen. Legbelül sokat gyönyörködik, megszemléli, hogy honnan mit fog lefűrészelni, majd szomorúan átveszi a felé nyújtott porszívót, és feltakarít. (A későbbiekben többször megállapítja, hogy aki kitalálta, hogy előbb nagytakarítani kell, majd tűlevelűeket kell díszíteni karácsonykor, az férj semmiképp sem lehetett.)
A fát, azt ugye – mint említettük is – be kell faragni, amely szintén nem egyszerű tevékenység. Ebben viszont közös vonásokat fedezhetünk fel a Homo Pinopsida Major és a másik típus,
a tűzoltó férfi
között (Homo Pinopsida Postumus). Utóbbiba december 23-án este felé hasít bele a jegesen riasztó gondolat: holnap ismét karácsony lesz, hirtelen. És a fát meg kell venni, a fát be kell faragni. Aztán mégis megnyugtatja magát, a fa végül is csak holnapra kell, így estefelé már biztosan zárni fog minden, kár is elindulni.
Huszonnegyedikén késő délelőtt kel aztán útra egy komótosan elköltött reggeli után, bizakodón. Ettől a ponttól sorsa hasonló az előző típuséhoz, hisz az élet viharai küzdelmesek, de összekovácsolóak, ahogyan arra már több nagy költőnk is rávilágított.
A Homo Pinopsida Postumus, amikor már azon mereng, hogy egy csini összecsukható műfenyővel tér haza véráztatta keresőútjáról, mégis talál egy egészen helyre kis igazit. Fát. Fenyőt. Illatosat. Aranyáron. Asszonya szerint legalábbis. Aki levegő után kapkod, és azon mereng hangosan a bejgliillatban, hogy miért is nem vette meg a múltkor azt a gyönyörűt potom pénzért a szomszéd utcából. Amikor már megállapítást nyer, hogy bizonyos szögből mégsincs ennél szebb fa, amikor már az első porszívózás is megvolt, következhet tehát a nagy kihívás. A fa befaragása.
Bankrendszerek omlottak össze, hadjáratok szüneteltek, földrészek közötti kereskedelmi tranzakciók álltak le az idők során azért, mert a férfinak a karácsonyfát be kellett faragni a talpfába. Ebből is látszik, hogy ez egyáltalán nem olyan dolog, hogy csak vesszük elő a kicsifejszét (máshol kisbaltát), és faragjuk is be. Nem. Ehhez hely kell. Erre rá kell készülni. Ekkor csakis ezzel lehet foglalkozni.
Először is tudni kell vagy meg kell tudni, hogy hol van a kicsifejsze. Aztán kell lennie egy másik egyénnek, aki tartja a fát és a kicsifejszét. Nem árt, ha ez az egyén sok mindent látott és hallott már az életben. Az is megeshet ugyanis, hogy a férfi, aki farag, nem feltétlenül a születés, sokkal inkább a születéshez vezető út kapcsán emleget majd bizonyos bibliai alakokat. Ezt nem érdemes zokon venni, a férfinak ez most a múló idegállapota.
Más férfiak – olyanok, akik például nem találják a kicsifejszét, vagy nincs, akinek azt adogassák a munka során – szomszéd férfiak segítségét veszik igénybe, rendszerint egy garázsban, esetleg pincében. A tény, hogy nincsen garázs pálinka nélkül (pince sincs), és hát nyakunkon az ünnep is, valamint kutya hideg van, különösen nehézzé és hosszassá teszi a munkafolyamatot. (S akkor még a kocsit is vissza kell a végén tenni abba a szűk garázsba.)
Mindazonáltal a fenyő, minthogy állnia kell, egy bizonyos idő múltán állni is fog. (Mint Katiban, jegyzi meg ilyenkor a jó magyar férfiú mindig. De mindig.) Az, hogy túl sok vagy túl kevés vágódott le belőle, vagy hogy többé-kevésbe mindig lejt valamerre (túl szűk vagy túl tág a lyuk a talpfában, illetve az elmúlt év során valahogy elferdült), lényegtelen részletkérdés. Tényleg megoldható.
De aztán, amikor már angyalhajak csillámlanak, fények villóznak töltött káposztákon és sülteken is túl, azokban a csöndes, lassú, puha karácsonyi napokban a férfi gyakorta megáll a Fa előtt. Büszkén, hosszan tekint rá, békésen átöleli asszonykája derekát, és azt mondja lágyan: azért… milyen ügyes fenyő ez, drágám!
