A legjobb ezért talán az volna, ha azon az úton mennénk tovább, amelyre a kovásznai szívkórház botrányos névváltoztatása terelt bennünket, és amelyen akarva-akaratlan járt mindenki: a munkamegosztás, az együttműködés útján.

Székelyföld esetében feltűnő: minél hangosabban kiált valaki, annál dicsőbb a megítélése Bukarestben, és annál könnyebb a megélhetése, tisztségbe helyezése, funkcióban maradása. Erdély más városaiban sincs ez másként, a magyarok elleni agitációt nagylelkűen jutalmazzák a pártvezérek vagy éppen a szavazók.

Johannis üzenete azért fontos, mert ez idáig a román állam egyik magas rangú képviselője sem merészelt ellentmondani annak a kőbe vésett, a nemzetközi fórumokon erőteljes lobbival és minden lehetséges diplomáciai eszközzel védelmezett hivatalos álláspontnak, mely szerint Bukarest a nemzeti kisebbségek minden jogát biztosítja.

A kampányában a Băsescuétól eltérő elnöki magatartást ígérő Johannis egyre gyakrabban billen ki közvetítői szerepköréből, kényszerül konfrontációra és vállal nyílt szembenállást más állami intézményekkel.

Szemben a korábbi gyakorlattal, az Emil Boc vezette jobboldali kormányok hajbókoló engedelmességével, Pontáék többé-kevésbé érvényesítették saját elképzeléseiket – és nem biztos, hogy ez rossz az ország gazdaságára nézve.

A Szövetségi Képviselők Tanácsának hétvégi történéseiből viszont éppen az hiányzik, ami a bizalom helyreállításához vezető út első állomása: az őszinte szembenézés az elmúlt időszakban elkövetett hibákkal, az önvizsgálat.

Egyre több kijelentés, gesztus, döntés, intézkedés jelzi: a román államhatalom egyáltalán nem készül és nem is hajlandó párbeszédre a magyarság autonómiaköveteléseiről.

Európában továbbra is igen kevéssé ismerik helyzetünket, és önálló külpolitika, hatékony diplomáciai tevékenység nélkül még sokáig hitelt adnak a hivatalos román álláspontnak, mely szerint biztosítottak a nemzeti kisebbségek jogai.

Lennének tehát szövetségeseink egy számunkra is kedvező közigazgatási berendezkedésért folyó harcban, csak meg kellene keresnünk, meg kellene szólítanunk őket. Legfőbb érdekképviseleti szervezetünk talán erre is fordíthatna időt, energiát – minden bizonnyal célravezetőbb volna, mint sértődötten kioktatni a népet, mert hálás taps helyett kifütyülte vezetőjüket.

A pártpolitikától mentes nemzeti ünnep iránti elvárásnál is fontosabb az üzenete a sepsiszentgyörgyi füttynek, hogy radikális újratervezésre van szükség az RMDSZ köreiben, mélyül ugyanis a szakadék a szervezet központi vezetése és a székelyföldi polgárok között.

Pironkodnunk kell: Amerika és az Európai Unió kitüntetett figyelme ugyanis nem legfőbb közösségi célkitűzéseinknek, napról napra fokozódó jogfosztásunknak szól – hanem annak, hogy a parlament nem szavazta meg a korrupció gyanújába keveredett Borbély László mentelmi jogának megvonását.

Jó ideje immár, hogy semmiféle jóindulatot nem tapasztaltunk a hatalom részéről, jogaink nem bővültek, nyomát sem látjuk annak a törekvésnek, hogy mi is otthon érezzük magunkat Romániában, hogy egyenrangú állampolgárokként viszonyuljanak hozzánk.

Ne higgyük, hogy ami Marosvásár­helyen történt, történik, az minket nem érint, és nálunk nem következhet be. A szédületes iramban folyó jogfosztás mindannyiunkat érint.

A magunk részéről, természetesen, az igazgató minden szavát elhisszük. Fel sem merül bennünk, hogy visszaélt hatalmával, és személyes bosszúvágy hajtotta, amikor utasítást adott az ellenőrzésre. Abban is hiszünk, hogy nem a sajtó megleckéztetését célozza a hirtelen elrendelt ellenőrzés, nem a székely termékekkel, a magyar feliratokkal van baja.

Azon pedig meg sem lepődünk, hogy Kelemen Hunor már-már büszkén pontosította újságírói kérdésre: számos gondja van a magyarságnak, sok mindenről tárgyalnak is Klaus Johannis államfővel – de az autonómiáról, arról nem.

Hiába is próbáljuk felidézni, az elmúlt évek során alig találunk olyan intézkedést, kormányzati döntést, parlamentben elfogadott törvényt, amely a kisebbségben élő nemzeti közösségek jogainak bővítéséről szólna, és a már elfogadott jogszabályok alkalmazásában sem tapasztalunk haladást.

Ha az SZNT elfogadja a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal álláspontját, és megtartja a megemlékezést, de lemond a tiltakozásról, az gyakorlatilag megalkuvást jelent, illetve annak elfogadását, hogy a 21. századi Romániában a hatóságok kényük-kedvük és érdekeik szerint semmibe vehetik a szabad véleménynyilvánítás jogát vagy a gyülekezési jogot.

Mintha csak a jelképeink ellen indított hadjárat folytatódna újabb síkon, immár a gazdasági világban. És történik mind­ez éppen akkor, amikor a székely termékek nép­szerűsége egyre nő nemcsak a helyi és magyar­országi fogyasztók, de a románok körében is.