A tiltakozó felvonulás engedélyezésének elutasítása a demokrácia alapjait, a véleménynyilvánítás szabadságát, a gyülekezési jogot veszi semmibe, efölött pedig mintha túlságosan könnyen átsiklana még az erdélyi, székelyföldi magyar társadalom egy része is – a román közösség vélhetően nem is tud róla.

Aligha véletlen , hogy e jól hangzó javaslatokkal Victor Ponta éppen akkor állt elő, amikor legközelebbi családtagjai, emberei is a korrupcióellenes ügyészek látószögébe kerültek. Mintha csak a számonkérést, a kényelmetlen kérdéseket kívánná megúszni a miniszterelnök az új beszédtéma bevetésével.

Belegondolni is rémisztő, mihez vezethetett volna, ha a tengerentúli nagyhatalom valóra váltja elképzeléseit, az ukrán hadsereg pedig profi kiképzés után amerikai nehézfegyverekkel felszerelkezve újult lendülettel folytatja a harcot.

A magát multikulturálisnak nevező Kolozsváron továbbra sem engedélyezik a kétnyelvű várostáblák kihelyezését, több tízezer helybeli akaratát semmibe veszik, a civileknek újabb és újabb pereket kell indítaniuk a normalitás meghonosításáért.

Ha a modern állam alapintézményének számító parlamentnek nem sikerül visszanyernie az emberek bizalmát, az alapjaiban rendítheti meg az amúgy is törékeny romániai demokráciát.

Megfélemlítési kísérlet, kettős mérce alkalmazása, tudatos provokáció – csak így lehet értelmezni Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester döntését, mellyel betiltotta a március 10-i, székely szabadság napján esedékes tiltakozó felvonulást.

A hibákról szó sem esett, az a kérdés nem foglalkoztatta a szónokokat, hogy a szövetség szavazóinak tábora az elmúlt 25 év során mintegy harmadára apadt, hogy immár nem ők a magyarság egyetlen képviselete.

Mi legfeljebb azzal segíthetünk, hogy gesztusokat teszünk a közeledést hirdető és vállaló román közéleti szereplők, civilek, fiatalok irányába. Közben pedig meg kell ejtenünk a magunk névsorolvasását. Mert hiányzóink – a párbeszéd asztalától távol maradók, a románsággal szót érteni, tárgyalni sem akarók – nekünk is vannak.

„Bújt az üldözött, s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szerte nézett, s nem lelé / Honját a hazában” – szinte nem is hisszük el, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban vetette papírra e sorokat, annyira találónak, annyira a mienknek érezzük ma is.

Ami a nemzetbiztonságot illeti, Nagy Testvér-törvény helyett talán inkább azzal a veszéllyel kellene foglalkozni, amire éppen tegnap hívták fel a figyelmet szociológusok: a demográfiai hanyatlás negyedszázada folyik, Románia lassan kiürül.

Nem igaz, hogy a bukaresti kormány letett volna az átalakítás tervéről, amely akár Székelyföld feldarabolásához vagy beolvasztásához is vezethet, alighanem a választások előtti csatározások miatt pihentették a tervet, melyet bármikor elővehetnek.

Ne fűzzünk nagy reményeket az új kormánymegbízott iránt – bukaresti parancsot végrehajtó báb lesz ő is.

Mindenki előtt világossá vált: 25 évvel Temesvár után nem egyszerűen elfogadhatatlan, de vérlázító a nacionálkommunista bukaresti hatalom magyarellenes hadjárata.

Marad a nemzetközi pénzügyi felügyelet, s bár ez alaposan megkérdőjelezi Románia szuverenitását, a bukaresti politikusok felelőtlenségét ismerve talán nem is olyan nagy baj, ha rajta tartják a szemüket a költségvetés előkészítésén, végrehajtásán.

Pontáék felelőtlenségét ismerve az sem elképzelhetetlen, hogy a valóságtól elrugaszkodott büdzsét tervez a hatalom, arra számítva: ha a jobboldal készül átvenni a kormányzást valamikor a következő esztendőben, hát majd fizessék ők a számlát.

Amíg Sepsiszentgyörgy utcáit felbőgi a román szélsőjobb, addig nehéz lesz nekünk düh és keserűség nélkül viszonyul­nunk az ő ünnepükhöz.

Valami nagyon nincs rendben abban az országban, ahol bűncselekménynek minősítik a restitúciót.

Johannis győzelmei ezek, pontosabban azoké, akik annak reményében adták rá voksukat, hogy valami változhat ebben az állandó átmenetben tévelygő, következmények nélküli országban.