A szerző csak a lényegről szól, semmi egyébről.

Felépítünk-e egy intelligens Romániát, vagy pedig egy tradicionalista Romániába szigetelődünk el a világtól?

Nincs semmilyen mentség arra a gennyre, melyben élünk. Egyetlen lehetőség van: bele kell vágnunk az élő húsba, bármi lesz.

Románia polgárai most már nem csak a kormányban és a parlamentben nem bíznak. Egyetlen állami intézményben sem.

Sok nagy múltú erdélyi városról el lehet mondani ugyanezt. Sajnos.

Ilyen jó kis urambátyám módon mennek a dolgok a mioritikus hazában. Kár, hogy közben a közbiztonság lassan elrohad.

A tartalom nélküli forma olyan román kulturális örökség, mely nemzedékről nemzedékre öröklődik. Milyen igaz.

Vajon mennyit kellett izzadnia az „oknyomozó” szerzőnek, amíg sikerült előállnia azzal a manipulatív marhasággal, hogy egyenlőségjelet lehet tenni a közösség és az egyén közé?

Ez a valóság a mai Romániában. Nem igaz, hogy rossz volt a kommunizmusban. Éljen!

A pátoszon és a dicső múlt felemlegetésén túl van ebben a szövegben éleslátás: manapság gyakorlatilag egyetlen igazi államférfi sincs a mioritikus hazában.

A puskaporos hordó, amelyen üldögélünk a világnak zene a fertályán, egyre nagyobb.

A jelenlegi kormány és államelnök biztos kézzel irányítja Romániát a csausiszta múltba.

Mindaz, amit a Délről és a Keletről el lehet mondani, a csúcson uralkodó erkölccsel áll kapcsolatban, ahol a polgári élet intézményeit és szabályozását kellene találnunk. Traian Ungureanu írása.

A caracali eset megmutatja, mi nem változott. Mi maradt belevésve az intézmények falaiba, a kommunista múlt egyfajta árnyaként – arrogancia, önhittség, ellenségesség, átpolitizáltsággal kevert alkalmatlanság.

Tisztán érezni, hogy izzadnak a román elemző fiúk, amint újra meg újra átfésülik Orbán Viktor idei tusványosi beszédét, aggasztó jelek után kutatva.

A hazafiság nem trikolórba burkolózott szájtépést jelent, inkább megalapozott tetteket.

Nem vagyunk részei annak a világnak, melynek célja lerombolni a zsidó-keresztény világ alapjait?