Virtus vagy nyűg volt a katonáskodás Székelyföldön?

Amekkora szerepe volt a székelyföldi társadalomban, később a székely önazonosságtudatban és emlékezetben a hadviselésnek, a határvédelemnek és a katonai virtusnak, legalább annyira furcsa, hogy egészen tavalyig nem született erről átfogó és alapos történelmi, hadtörténeti munka. 

Ez a hiány jobbára csak a történész szakmának tűnt fel, és 2018-ra szüntette meg több fiatal erdélyi kutató közreműködésével: ekkor jelent meg a Csíkszépvízért Egyesület kiadásában A határvédelem évszázadai Székelyföldön című tanulmánykötet. Az egyes írások a székelyek középkori megtelepedésétől egészen a huszadik századig foglalják össze, konkrétan hogyan zajlott és mit jelentett a székelyeknek a határok katonai védelme.

A nem csak hadtörténeti kötetet kedd este mutatta be Kolozsváron Nagy József gyergyóremetei történész, a kötet szerkesztője és Ladó Árpád-Gellért hadtörténész, a kötet egyik szerzője a Sapientia EMTE kolozsvári karán. Kolozsvár előtt már négy-öt olyan székelyföldi település érdeklődői örülhettek, ahol bemutatták a könyvet, mert annyira jól néz ki, hogy öröm kézbe venni. 

Nagy József történész és az általa szerkesztett kötet, A határvédelem évszázadai Székelyföldön | Fotók: Szabó Tünde

A szakszerű és olvasmányos tanulmányokat több mint száz kép, 46 térkép és tíz táblázat illusztrálja, keltette a forma iránti étvágyat Murádin János Kristóf, az egyetem adjunktusa, míg a tartalommal Nagy József szerénykedett: ez még nem az a teljes hadtörténet, amelyre vágynak, hanem annak kiindulópontja, alapkutatások, amelyekkel már be tudták mutatni mindegyik fontosabb, egy vagy több évszázadig létező székelyföldi hadszervezetet.

Székelyföld története is másképp néz ki, ha a hadtörténet korszakolja: 

• az Árpád-kortól a Rákóczi-szabadságharcig magának a székely társadalomnak is a hadszervezet adott keretet, 
• 1763-tól 1851-ig a székely katonai határőrvidék szigorúbb szabályai határozták meg a hadviselést, 
• a Monarchia idején nem volt Székelyföldnek saját hadszervezete, hanem az osztrák-magyar katonaság hadkiegészítésének volt a része;
• húsz év kisebbségi lét után, a második világháborúban a magyar királyi honvédség már hagyománytiszteletből is önálló szervezetként hozta létre a székely határvédelmi erőket.

1945 után, miután Székelyföld egyik ország határvidékéből tartósan egy másik ország, immár Románia közepévé vált, a történész számára az érdekes, hogyan élnek tovább a katonai hagyományok a veteránok és utódok emlékezetében: hogy miért él élénkebben a helyi emlékezetben a románok betörése, mint az arra adott osztrák-magyar válasz, amely hosszabban is tartott, mérete és jelentősége miatt pedig katonai akadémiákon oktatják; vagy miért írta felül egy második világháborús székely veterán személyes emlékeit a ´48-as hőskultusz.

Lupescu Radu és Murádin János Kristóf, a Sapientia oktatói a könyvvel

Míg a bemutatón zömében a tanulmányokat ismertették, a közönséget az emlékezet kérdései izgatták. Ezért a történelmet most szándékosan elnagyoljuk, a részleteket tessék majd elolvasni a könyvben, de hátha ezek az elnagyolt vonalak segítenek megérteni az emlékezet cseleit.

A szervezetten, ezért minden bizonnyal királyi parancsra fokozatosan keletre vonuló, majd a mai Székelyföldre a 15. századra végleg betelepülő, annak védelmével megbízott székelyek nemcsak határőrök voltak. A főként fegyverzetkutatással foglalkozó Ladó Árpád-Gellért 

hadakozó népességként írja le őket,

akik a hatalom igényének megfelelően vettek részt nyugati hadjáratokban is a határőrizet és gazdálkodás mellett. Az Árpád-kori székely hadviselők minden bizonnyal könnyűlovas íjászok voltak, vázolta a hadtörténész, akiket a magyar királyi hadsereg a hadjáratokban elővédként használt. Addig piszkálták az ellenfél nehézlovasságát, ameddig támadásra provokálták és lovasrohamban kifárasztották őket, hogy a királyi hadsereg nehézlovassága könnyebben tudja bekeríteni és legyőzni a fáradt és irányt vesztett ellenfelet. 

A taktika remekül működött, kivéve, amikor az ellenfél nehézlovassága letiporta a székely elővédcsapatokat, jegyezte meg Ladó, akit fegyverzettörténészként az izgat ebből a korból, hogy a székely hadviselők mikor vetté

k át a nyugati típusú fegyvereket, például a szablya helyett az egyenes pengéjű kardot, páncélinget, sisakot. Egyes sírok már a tizedik századból szolgáltatnak erre példát, de Ladó szerint a 13. század végére vált általánosabbá, amikor befejeződött a székelyek letelepedése.

A fegyverzetfejlődést Ladó szívesen végigköveti a Szent Lászlót ábrázoló székelyföldi freskókon is, (kedvence a gelencei), de úgy véli, ezekből nem lehet arra következtetni, hogy a székely katonák, illetve előkelők általában milyen fegyvereket használtak. Szerinte ezt a középkorban alapvetően az határozta meg, hogy az aktuális ellenfél milyen kihívások elé állította őket. 

A gelencei freskón ábrázolt Szent László fegyverzete Ladó szerint megfelelhet a késő Árpád-kori székely előkelő hadi felszerelésének

A homoródkarácsonyfalvi freskó

A 15. századtól új ellenféllel, a Balkán felől támadó oszmán csapatokkal „ismerkedtek”: a lovas katonák fokozatosan átvették a keleties, törökös elemeket használó huszár viseletet, míg egyre több székely váltott gyalogos hadviselésre azért is, mert olcsóbb volt az ehhez szükséges felszerelés. A század második felétől kezdtek elterjedni a tűzfegyverek is elsősorban a gyalogságban.

Fejedelmi fénykor és bukás

Oszmán függésben alakult ki az erdélyi fejedelemség a 16. században, ahol a székely katonák jelentették több mint a felét annak a haderőnek, amely a mindenkori fejedelem rendelkezésére állt. Ezt a korszakot B. Szabó József tárgyalja a kötetben, és nem hagyja ki azt a fejedelmi dilemmát sem, amely nemcsak a székelyek kardjára, hanem az adóikra is igényt tartott, így a székelyek egy része jobbággyá vált. 

Ne gondoljuk, hogy a kora újkorban ezt kizárólag presztízsveszteségként élték meg, sőt. Nem volt ritka, hogy maguk a lófők kérték a jobbágyosítást, mert nyűgként élték meg a katonai kötelezettségeket, amelyek gyakran gazdaságilag ellehetetlenítették a katona családját. A katonának magának kellett kiállítania a fegyverzetét, ha lovaskatona volt, akkor a lovát is, amely viszont nem lehetett igavonó ló, azért büntetés járt a mustrán, tudtuk meg Ladótól.

Ez a székely katonai potenciál jelentős csökkenéséhez vezetett, amit Bethlen Gábor kezdett ismét növelni tömeges nemesítéssel, lófősítéssel. A szabad státusba helyezés magával vonta a katonai kötelezettséget is, magyarázta a történész. Rendszeresítették a mustrákat, ahol székenként be kellett mutatni, hogy a hadkötelezettek rendelkeznek-e a szükséges felszereléssel.

A korszak végére viszont a székelység hadereje elszegényedett, fegyverzetében és motivációjában alaposan megcsappant az eltérő fejedelmi politikák miatt és a fokozott, Magyarország felől érkező török csapatok elleni bevetések miatt. Egészen addig, hogy a Rákóczi-szabadságharc idején már „gyülevész had” benyomását keltette, és a végére gyakorlatilag megszűnt a székely hadszervezet. Erdély történelme során a székelység ekkor vált először kizárólag polgári életmódot folytató társadalommá 1763-ig.

Ennek ellenére nagy létszámban vettek részt a Habsburg birodalmi háborúkban, 

ennek okát még a korszakot kutató Csikány Tamás budapesti hadtörténész sem tudta egyértelműen meghatározni. Mária Terézia rendeletére létrehozták a székely határőrvidéket, és az innen rekrutáló két gyalog-, illetve egy huszárezred fokozatosan betagolódott a birodalom 18 reguláris határőrezredének rendszerébe, amely Dalmáciától Besztercéig védte a Habsburg birodalom déli és keleti határait.

A reguláris hadviselés a székelyek körében nem örvendett általános elfogadottságnak, ahogy ez Csikány Tamás március 14-i előadásából is kiderült, de kétségkívül egyre hatékonyabbá vált. Ezekben a határőrezredekben a tisztek zöme idegen (osztrák, cseh, stb.) volt, majd magyar és székely nemesek, akik gyakran megvásárolták a tiszti kinevezéseket. Míg a kötéllel fogott, erődökbe, laktanyákba zárt és ott kiképzett sorkatonaság nagyjából állandó volt, és a közös tudása képezte a haderő kohézióját, a tisztek személye, hozzáértése és fegyelme nagyon is változó volt.

Ladó Árpád-Gellért hadtörténész

A katonai mellett a társadalmi berendezkedés is gátolta egy helyi, székely tiszti kar kifejlődését. Ez a tipikusan paraszti társadalom hozadéka, magyarázta Nagy József: ott lesz erős a tiszti kar, ahol erős középosztály és polgári elit alakul ki. A katonáskodási kötelezettség miatt viszont Székelyföldön nem tudott erős polgári réteg kialakulni.

Miután 1851-ben Ferenc József rendeletben megszünteti a székely határőrvidéket, a helyiek elméletileg ismét kizárólag polgári társadalmat alkottak az első világháborúig. Ennek ellenére székely katonák tömegesen vettek részt a porosz-osztrák háború legnagyobb csatájában, az 1866-os königgrätzi ütközetben, Nagy József szerint ennek oka is még tisztázásra vár.

Az 1867-ben megalakult osztrák-magyar monarchiában mindenkire általános sorkötelezettség vonatkozott, ahol a legénység változott, és a tiszti kar vált képzetté és állandóvá. A korszakot a Székely Hadosztályról külön könyvet író Gottfried Barna mutatja be a kötetben, aki arról tavaly előadást is tartott Kolozsváron. A korszak végének érdekes epizódja, amikor 1916-ban Károlyi Mihály javaslatára és a magyar történelemben először a helyi emlékezetre,

a székely hadviselés hagyományára hivatkozva hoztak létre katonai alakulatot, a Székely Tigriszászlóaljat.

A nem hagyományos, ma már derültséget is kiváltó név onnan ered, mesélte Nagy József, hogy Károlyi indoklása szerint a székelyek úgy harcolnak majd, mint a tigrisek, ha saját alakulatot kapnak, ezt a kifejezést pedig felkapta és elterjesztette a korabeli sajtó. 

Ugyan a zászlóaljat a csíki hadszíntérre vezényelték, de mivel azelőtt Székelyföldet kiürítették, ezért a Székely Tigriseket Váradon  szervezték meg lényegében váradi tartalékosokból. De hát a székely politikai vezetés ragaszkodott hozzá, hogy helyi alakulat is harcoljon a helyi fronton, miközben a székelyekből (is) álló alakulatok a keleti fronton voltak, magyarázta a politikai hátteret a történész. A Tigriseket 1917-ben fel is oszlatta az osztrák-magyar hadvezetés, annyira alkalmatlan volt a hadviselésre.

Rengeteg kutatási témát kínál az első világháború, amelyből jóval több írott forrás maradt fenn, mint a másodikból, a kevés erdélyi hadtörténész mégis inkább a másodikat kutatja. Kiaknázatlan erdélyi témaként említette Nagy József azt, hogy a nemzetiségi mozgalmak idején az erdélyi magyar és román katonák egymás mellett szolgáltak és feküdtek a katonai árkokban a távoli hadszíntereken, vagy azokat a nagy volumenű hadműveleteket 1916-17-ben a Gyimesi-szorosban, amelyeket az osztrák-magyar monarchia más területeiről érkezett hadtestei folytattak le.

A székelység történetének avatott szakértője, Egyed Ákos professzor a könyvbemutatón

Bár ezek az első világháború legjelentősebb hadműveletei közé tartoztak, azért nem részei a mi emlékezetünknek, mert akik megvívták, utána hazamentek a felbomló birodalom más részeibe, és hazavitték a személyes emlékeiket. Ekkor 30-40 ezer fő harcolt a székelyföldi szorosokban közel egy évig, míg a második világháborúban legfeljebb 1200 fős alakulatok, de mivel a második világháborús székely veteránok Székelyföldön maradtak és sokan hosszú életkort értek meg, családjaikban, közösségükben az ő emlékeik maradtak fenn.

Feldolgozásra vár az 1920-40. közötti román katonai szolgálat története is, sok levél, fotó és egyéni történet maradt fenn az időszakból, de a szakmai alapossághoz hozzá kellene férni a román levéltárakhoz is, magyarázta Nagy József.

A második bécsi döntés után a székelyföldi politikai és társadalmi igény, a magyar katonai stratégia és hadvezetés, illetve a háborús propaganda sajátos keveredése nyomán jött létre a mintegy 55 ezer fős székely határvédelmi erő. Mintaként az újkori székely határőrvidék szolgált. Külön érdekessége, hogy a gerincét, a több mint húszezer fős székely határőrséget jelentős mértékben az első világháború ekkor már idős, 40-60 éves veteránjai alkották.

1944 tavaszán a német megszállás után a székely határvédelmi erők parancsnokságát leváltották, az alakulatok épp hogy megúszták, hogy a németek ne vessék be őket a Balkánon támadó harcműveletekre. A német hadvezetés a szovjet hadsereg ellen vetette be a Keleti-Kárpátok hegyszorosaiban, de a nem laktanyában szocializálódott, fegyvereiket otthon tartó, idősebb székely határőrök a német feladatot nem érezték magukénak, és az alakulatok állományának mintegy 70 százaléka már az első napokban hazaszökött a harctérről, mesélte a történész.

A kollektív és a személyes emlékeket néha alaposan át tudja írni a történelem és az ideológia,

Nagy József mindkettőre hozott példát. A magyar katonai hőskultuszt és a székely virtus hagyományát részben a reformkor nemzeti ébredésének igénye hozta létre, de alapvetően a második világháborús propaganda erősítette fel (a korabeli sajtó tele volt azzal, hogy a legvitézebb katonák a székelyek), miközben a honvédelmi minisztérium sorozásokról szóló jelentéseiben rendre az szerepel, hogy a székely ifjak testileg kicsit gyengék, sérvük és alkoholproblémájuk van. 

A második világháborúban létrehozott székely határvédő zászlóaljakat 1945 után a hivatalos román történetírás és ideológia kizárólag horthysta-fasiszta megszálló címkékkel illette, a személyes emlékekről nem vett tudomást, azok a családokban éltek tovább. A magukat honvédő katonának tudó, életüket a harctéren kockáztató székely veteránok nem tudtak azonosulni a hivatalos narratívával és címkékkel, sőt bírták a helyi közösség megbecsülését is, ezért saját narratíváért a közösségi emlékezetnek a pozitív elemeihez nyúltak vissza, így erősödött meg az 1848-as kultusz, magyarázta Nagy József.

Egészen addig, hogy ez átírta egyesek személyes emlékeit is. A történész interjúzott olyan, már 90 év fölötti bácsival, aki hegyi tüzér volt a második világháborúban, és a kérdésre, hogy milyen löveganyaggal rendelkeztek, azt válaszolta: Gábor Áron rézágyúival. A történész a választ nem hajlandó kizárólag a szenilitás eredményének tekinteni, hanem annak a folyamaténak is, ahogy az illető veterán a második világháború Gábor Áron-tüzérkultuszát öntudatlanul arra használta fel, hogy mentesítse magát mindattól, amit a 45 évnyi diktatúra rámondott erre a generációra.

Az emlékek azt is meghatározták, ki hogy tudott beilleszkedni a kisebbségi létbe,

magyarázta Nagy József. Akik 1940-44 között a hivatásos állományban szolgáltak, huszonévesen a laktanyákban szocializálódtak, „magyar világban” maturizálódtak, azoknak nagyon nehezen ment a beilleszkedés a kisebbségi feltételek közé, állítja a történész.

Az öreg székely határvédőknek viszont már volt rutinjuk: 1918 őszén ugyanúgy hazatértek a frontról, és volt húsz évük beletanulni, hogyan alkalmazkodjanak egy új ország támasztotta követelményekhez. Nagy József szerint emiatt másként is emlékeznek a közvetlenül 1945 utáni évekre.

Az emlékezésnek az a hagyománya, amellyel 1990 után kopjafaerdőkkel jelöltünk meg 1848-49-es hadszíntereket, ottani vélt vagy valós hősi sírokat, illetve amellyel katonai hagyományőrző egyesületeket alakítunk, szintén nem abból az időszakból ered, amelyre emlékezik. A 19. században egyáltalán nem volt divat emlékművet állítani az elesett közkatonáknak, magyarázták a történészek: legfeljebb a hadvezér kapott egyet akkor, ha elég magas rangú arisztokrata volt, akár elesett az illető csatában, akár túlélte. 

A székely határvédelem közönsége és közösségi emlékezete

A harcmezők és tömegsírok megjelölése az első világháború után kezdődött, mert abban a bevetett, megsérült vagy hősi halált halt katonáknak már a puszta száma is megrendítő. A közkatonák nevének, életkorának listázása mellett ekkor jelent meg az ismeretlen katona kultusza is. 

A közösségi emlékezet ritkán követi hűen a történelmi tényeket vagy számokat, és hajlamos tovább traumatizálni is saját magát. Míg az 1764-es madéfalvi vérengzést a huszadik században madéfalvi veszedelemnek neveztük, a 21. században elterjedt a székely mészárlás elnevezés. Itt az osztrák csapatok mintegy kétszáz székelyt öltek meg, az austerlitzi csatában, amelyről nem szoktuk megemlékezni, hétszáz székely katona esett el, igaz, hogy az osztrák császári csapatok oldalán, nem azok áldozataként – illusztrálták a történészek a hadtörténet és a közösségi emlékezet szinkópáját. 

Hogy az emlékezettel – stílszerűen – hadilábon állunk, 

nemcsak ott bukik ki, ahol a történeti kutatás ellentmond a mítosznak, hanem az emlékezet intézményesítésének hiányában is. Ez Naszódon tűnt fel Ladó Árpád-Gellértnek, ahol 1950 óta őrzi múzeum az ottani román határőrezred emlékét. Székelyföldön pedig, ahol a külső és belső identitást is meghatározta a határvédelem, nincs kifejezetten erre szakosodott intézmény.

Viszont épp készül egy, tudtuk meg a könyvbemutató végén. A kötetet is támogató Csíkszépvíz önkormányzata karolta fel az ötletet, megvásárolta és rendbe teszi a helyben Dajbukát-házként ismert ingatlant, ebben fog 2020-tól működni a székely határvédelem évszázadait kiállításokban is bemutató múzeum.

Emiatt is került be két „kakukktojás-tanulmány” a kötetbe: Botár István Csíkszépvíz középkori történelmét és leleteit tárja fel az egyikben, a másikban Horváth Alpár geográfus-közgazdász arról elmélkedik, mihez és hogyan lehet kezdeni a székelyföldi hadszíntér örökségével és a katonai hagyományok emlékével, ha ezt gazdasági és turisztikai körforgásba szeretnénk bevonni és fenntartani.