Illusztráció | Fotó: Szabó Tünde
Szellem a palackból
szabot
2019. március 16. szombat, 13:07
Míg egyes papok lelkesen forradalmárkodtak, a katonák zöme húzódozott. Amíg az arisztrokrácia Budapestre várt, a vidéki románok fegyvert ragadtak.
Mit csináltak a forradalomban a papok, miért ment ki Erdélyből a székely határvédők egy része 1848-ban, mi volt Batthyány Lajos miniszterelnök Erdély-politikája, és hogyan látta testközelből az erdélyi polgárháborút és atrocitásokat John Paget, Wesselényi Polixéna férje? 
 
Ezekre a kérdésekre kaptunk válaszként négy izgalmas minielőadást és pár elképesztő élettörténetet csütörtökön az Egyetemiek Házának klubtermében, ahol a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar tagozata harmadjára töltötte meg tartalommal a március 15-i ünnepet, illetve bőven teltházasra a termet. 
 

Forradalmár papok hackelték meg az egyházi hierarchiát

Mennyire volt forradalmi a katolikus papság 1848-49-ben Erdélyben? Nagyon – válaszolhatjuk nagyon röviden Tamási Zsolt egyháztörténész előadása alapján. Annyira, hogy az alsópapság időnként képes volt mellőzni vagy egyenesen átnyúlni a felettesein, ha a politikai nézetei vagy a körülmények úgy kívánták, ami igencsak ritka a szigorú hierarchiában működő katolikus egyház történetében.
 
Ennek ellenére az egyház nem dobta oda őket a szabadságharc utáni császári megtorlásnak, derült ki rögtön az előadás elején. Az 1849-ben hercegprímássá kinevezett Scitovszky János úgy döntött, hogy azok a papok, akik fegyvert fogtak a szabadságharcban, egyházi bűntettet követtek el, és nem polgári vagy pláne katonai, hanem egyházi bíróságon kell felelniük érte. Ahol olyan „szigorú” büntetéseket szabtak ki rájuk, mint kolostori fogság, három hét kenyéren és vízen, böjt, lelki gyakorlat, majd kisebb falvakba küldték őket szolgálni.
 
Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi katolikus líceum igazgatója
 
Tamási Zsolt | Fotók: Szabó Tünde
 
Emiatt és a későbbi emlékezetpolitikák miatt aztán ki is estek a történelmi emlékezetből, illetve az a kép alakult ki, hogy az egyház minimális közéleti szerepet vállalt a forradalom időszakában, holott a kezdeti időszakban mindegyik felekezet papsága aktívan részt vett: a szószék és a politikum kapcsolata rendkívül szoros volt, fogalmazott Tamási Zsolt. 
 
Eötvös József 1848. május 10-i levelében kifejezetten kérte az egyházi vezetőket, hogy a lelkészek tájékoztassák a lakosokat a forradalmi kormány rendelkezéseiről, a pozsonyi országgyűlésen hozott törvényekről, és magyarázzák el azok várható következményeit. A kis településeken korántsem tudott mindenki olvasni, írni, és ahol a pap nem a kellő hangsúlyokkal ismertette a rendeletet, ott a mozgósítás sem ment hatékonyan.
 

Támogatták az illegális toborzást, sőt fegyvert fogtak a papok

1848 májusában – amikor Erdély még nem egyesült Magyarországgal, vagyis elvileg nem voltak érvényesek a magyar kormány vagy a magyar püspöki kar rendelkezései – az akkor már 81 éves erdélyi megyés püspök, Kovács Miklós azt írta a papjainak körlevélben, hogy helyesen tájékoztassák a népet, nehogy az „sorsa eszközlésében irányt tévesszen”. Arra szólította fel őket, hogy „megértve az idők intését és a politikai mozgalmak irányát” a haza iránti hűségre intsék a rájuk bízott gyülekezeteket.
 
Vagyis az erdélyi egyházmegye már az unió előtt bekapcsolódott a magyarországi eseményekbe, és a forradalmi kormány intézkedéseinek megfelelően járt el. Például amikor a Batthyány-kormány toborzást indított Erdélyben úgy, hogy ott még nem volt joghatósága, azaz a toborzóbiztosok az erdélyi főkormányzót megkerülve kezdtek dolgozni, kimutathatóan azokról a településekről jelentkeztek többen, ahol maga a pap is nemzetőr lett, vagy beállt honvédnek, vagy elment vándorszónoknak, vagy tábori lelkész lett, vagy ha otthon is maradt, olyan tevékenységet folytatott, hogy a forradalom után halálra ítélte az osztrák katonai hatóság, sorolta a történész.
 
Ahol a mozgósítás nem volt eredményes, oda is a papot küldték felmérni a helyzetet. Felcsíkon például azért nem volt semmilyen forradalmi mozgolódás, mert a leglelkesebb felcsíki papok elmentek nemzetőrnek még az első, kvázi illegális toborzáskor, ezért a hívek nem tudták, mit tegyenek, nem is jutott el oda információ – szembesült a helyzettel az alcsíki esperes, akit odaküldtek mozgósítani. És akit ezért halálra ítéltek a forradalom leverése után, akárcsak a gyergyói esperest.
 
Március 14-i minielőadások hallgatósága
 
A mozgósításban egyaránt fontos volt a püspök szerepvállalása és a jól képzett alsópapság is annak ellenére, hogy Csíktusnádi Kovács Miklós óvatos ember volt, ugyanis korábban ő már „megégette magát” a vegyesházassági és keresztelési vitákban. A Róma által kért módszerrel ellentétben ő az Erdélyben megszokott joggyakorlat szerint járt el: Erdélyben inkább megáldották a felekezetközi vegyesházasságokat, mint máshol a világegyházban, magyarázta Tamási Zsolt.
 

Az erdélyi egyházmegye önállósította magát saját püspökétől is,

aki azzal veszítette el a tényleges kontrollt az egyházmegye felett, hogy a szabadságharc közeledtével az általa jobban kedvelt Kolozsvárról Gyulafehérvárra ment néhány sürgős ügyet elintézni, és a város ostromakor bent rekedt a várban. 
 
Ott is a forradalmi kormányt támogatta, mert amikor az ostromló román és osztrák csapatok a teológia, a kisszeminárium és a tanoda épületének átadását kérték katonai célokra, Kovács folyamatosan húzta az időt, nem adott konkrét választ a főhadparancsnok Puchner Antalnak, a szebeni General Commando vezetőjének, hanem tanácsot kért a magyar kormánybiztostól, Vay Miklóstól, hogyan tudná ezt kivédeni. 
 
Közben olyan átlátszó ürügyekkel védekezett, hogy a tanoda épületéről nem tud rendelkezni, mert az iskolákért felelős kanonok Kolozsváron tartózkodik, az osztrák hadvezetés kérdezze meg inkább őt. A saját helyzetével persze nagyon is tisztában volt, mert amikor Vay Miklós felszólította, hogy határozottan tagadja meg az együttműködést az osztrák csapatokkal, azt válaszolta, szép lenne, csak kéne vagy két ágyú is hozzá.
 
Az alsópapság markánsan eltérő stratégiát alkalmazott Székelyföldön, illetve az Erdélyi Érchegységben, ahol az etnikai konfliktusok polgárháborús körülményeket teremtettek, miután Avram Iancuék felfegyverezték a mócokat. 
 

Ebben a térségben a papság nem a mozgósításra, hanem a túlélésre játszott, 

a híveket próbálta menteni. Zalatna pusztulása után, október végén Kovács József abrudbányai esperes azzal állította meg a templomba is betörni szándékozó, feltüzelt románokat, hogy kiállt eléjük egy kereszttel, és a mócok közismert vallásos érzületére apellált, magyarázta a történész. Abrudbánya így biztonságos helynek számított egészen 1849 májusáig, a környékbeli magyarok ide menekültek az etnikai atrocitásoktól sújtott településekről.
 
A székelyföldi alsópapság a mozgósítás mellett elkezdte szervezni az egyházmegyei zsinatot. A katolikus klérusnak azért kellett összeülnie, mert az áprilisi törvények kimondták a vallásfelekezetek egyenlőségét, ezzel megszűnt a katolikus vallás államvallás jellege, amely függést, de védelmet is jelentett a katolikus egyház számára. Az államról levált egyház nemzeti zsinaton kívánta kidolgozni az érdekvédelem formáit, de addig is, amíg a felsőpapság megtartja a nemzeti zsinatot, előkészületként az erdélyi megyéspüspök meghirdette az egyházmegyei zsinatot. Még május 20-án, azaz Erdély uniójának június 11-i érvénybe lépése előtt, hangsúlyozta a történész.
 
Az egyházmegyei zsinaton az egyházkerületeket azok képviselték, akik leginkább bírták a helyi papság bizalmát. Tamási Zsolt két, magasan képzett pap esetével példázta, mennyire 
 

a helyi szimpátia és nem az egyházi hierarchia döntötte el, kik és mit képviseljenek az egyházmegyei zsinaton.

A gyergyói kerületet Andrási Antal jegyző képviselte, aki annak ellenére lett egyszerű alfalvi plébános, hogy a lehető legmagasabb teológiai képzésben részesült: gyulafehérvári filozófiai alapképzés után Pesten tanult teológiát, majd Bécsben a Pazmaneumban, pappá szentelése után tanulmányait az Augustineumban folytatta. Mindkettő császárhű intézetnek számított, kifejezett céljuk császárhű egyházi elit képzése volt, végzettjeik zöme később megyéspüspök lett. 
 
Andrási Antalt egyházjogi és történelmi szigorlatai után Bécsből visszarendelték Gyulafehérvárra teológiai tanárnak. Radikális nézetei miatt összetűzésbe került a gyulafehérvári vezetőséggel, de a várost és az intézményt egészségügyi ürüggyel hagyta el: friss levegőt igénylő asztmájára hivatkozva került Gyergyóalfaluba plébánosnak 1844-ben. Két hónap múlva már ő volt a kerület jegyzője.
 
A megyei zsinatra készülve két körlevelet szerkesztett, amelyet ugyan az esperes írt alá, de Andrási állított össze. Az egyik a püspöknek szólt, dicsérte a hierarchiát, és kisebb módosításokat javasolt, a másikat az összes esperesi kerületnek elküldte, és önszervezésre buzdított, hogy ne várják, hogy az egyház felülről megoldja a kérdéseket, hanem lépjenek ők, és közösen kérjék azt a reformcsomagot, amely aztán minden esperesi jegyzőkönyvben megjelent, azaz ténylegesen hatott az alsópapság radikális elképzeléseire.
 
A katonai mozgósítást is ő kezdte el elsőként Gyergyóban, beszállt a székelyek agyagfalvi nagygyűlésének szervezésébe, népünnepélyt szervezett a függetlenségi nyilatkozat kimondására, és akkor is mozgósított, amikor az oroszok betörtek Tömösnél. Tisztában volt azzal, mekkora szerepet vállalt, ezért miután letartóztatták, nem várta meg, hogy elvigyék Nagyszebenbe, és kihallgassák, hanem öngyilkosságot követett el az erdélyi papok közül egyetlenként.
 
Tamási Zsolt, a marosvásárhelyi katolikus líceum igazgatója
 
A másik radikális, akinek alakját Tamási Zsolt felidézte, az udvarhelyi kerületi jegyző, Keresztes Márton volt, akiről már akkor panaszkodott az udvarhelyi bíró a püspöknek, mikor még nem választották meg jegyzőnek. „Ultrakommunista és ultraliberális nézetekkel mételyezi Udvarhely közösségét” – panaszolta a bíró, de Keresztest nem lehetett leállítani. A püspök számonkérésére is csak két hónap múlva válaszolt, ráadásul azzal, hogy az azóta lejátszódott politikai változások tulajdonképpen őt igazolták.
 
Udvarhelyen az is megtörtént, ami még egyedibb a katolikus egyházban: a forradalmi változásokat nem igazán támogató esperest egyszerűen leváltották, új esperest választottak, és ezt a püspök jóváhagyta. Az új esperes pedig karddal a kezében kísérgette a híveket a különböző akciókon. Erdélyben azt is meglépték, hogy a püspök elérhetetlenségére és a házassági perekre hivatkozva visszaállították az espereskerületi, alsófokú törvénykezés lehetőségét. 
 
Mi több, Andrási Antal odáig feszítette az autonómiát, hogy amikor beindult az orosz intervenció, átírta a püspök egyik körlevelét. Arra hivatkozva, hogy a püspök nem tud kapcsolatba lépni az egyházmegyéjével, de egyébként is egyetértene vele, kivette belőle az uralkodó iránti hűséget, a levélben csak a haza iránti hűség maradt, és megtöltötte az erdélyi egyházmegyét a függetlenségi nyilatkozat szellemével.
 
Vagyis egy jól képzett és határozott papi réteg kezdeményezőként és irányítóként lépett fel, miközben ilyen szintű helyi autonómia a magyarországi egyházmegyékben nem volt megfigyelhető. Azért is volt merészebb az erdélyi egyházmegye, magyarázta a történész, mert a fejedelemség kora óta itt a katolikus egyháznak is autonómiája volt. A Státusban világiak és egyháziak közösen és hatékonyan intézték a katolikus egyház ügyeit. Tamási Zsolt szerint egyedi volt a világegyházban, hogy a világiakból is álló Státusnak joga volt végrehajtandó döntéseket meghozni akkor is, ha a püspök nem járult hozzá.
 
Csikány Tamás, Sóos Anna, T. Szabó Levente
 
Csikány Tamás, Sóos Anna, T. Szabó Levente
 
Ahogy az egyház, úgy még egy óriási szervezet, a katonaság is szervezeti reform előtt állt, főként a Székelyföldön, ahol a császári hadsereg 1762 óta se rendesen bekapni, se kiköpni nem tudta a székely határőröket, derült ki Csikány Tamás hadtörténész, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem oktatójának előadásából. Akkor kezdtek felállítani Erdélyben négy gyalogezredet, két székelyt és két románt, illetve egy huszárezredet.
 

Miért nem fértek bele a székely határőrök a birodalmi hadseregbe?

A székelyek évszázadokkal korábban azért kaptak kollektív nemességet, hogy védjék a keleti határokat ott, ahol élnek. A birodalom déli részén is kialakultak a határőrvidékek a török elleni felszabadító háborúban, itt főként délszláv menekültek kaptak földet és határvédelmi feladatokat, és idővel kiderült, hogy remek harcosok, ezért a birodalom más háborúiban is bevetették őket. 
 
Erre a példára, illetve a fokozódó orosz fenyegetés hatására kezdték Erdélyben is a határőröket reguláris ezredekké szervezni saját egyenruhával és feltételekkel, de mégsem sikerült teljesen. Közben azért művelték a földjeiket, amiből fenntartották magukat, és csak meghatározott időnként kellett kimenniük a határokra, illetve a háborúkba meghatározott számú katonát küldtek.
 
Kiváltságaikat nem akarták feladni, a reguláris ezredek szervezése Székelyföldön ellenállásba ütközött, 1764-ben ezt a császáriak a madéfalvi vérengzéssel akarták megtörni. A csapatok végül megalakultak kizárólag szabad székelyekből, a székely társadalom közel fele ugyanis ekkor jobbágy státusú, úgynevezett provincialis, őket nem vették be a hadseregbe, mert a hadvezetés nem akart szembekerülni a földesúri hatalommal. Az összeírt és katonát biztosító székely családok lassan rájöttek, hogy 
 

az új típusú katonáskodás nem feltétlenül éri meg: 

saját földjeikből kell eltartaniuk magukat, egyenruhát biztosítaniuk, felépíteniük a tisztek lakásait, ellátniuk a tiszteket élelmiszerrel, tűzifával, szállítással, futárszolgálattal. Ez és az évente három hónapnyi határszolgálat, illetve az egyéni és köteléki kiképzések alatt pedig kiestek az otthoni gazdálkodásból, a család fenntartásából.
 
Az új rendszerben a házasságkötéshez is engedélyt kellett kérniük a tisztektől, akik nem hagyták, hogy akárkit elvegyenek, mert minél kevesebb a lány hozománya, annál kevesebb jut a határőrnek, és nem tudják magukat eltartani, a tiszteket ellátni, stb. A hivatalviseléshez is a parancsnok engedélye kellett, ahogy ahhoz is, ha a határőr tehetséges gyereke az ezred területén kívül szeretett volna továbbtanulni.
 

A határőr mivolt előnyökkel is járt:

a parancsnokok törődtek a higiéniával, az egészségvédelemmel, hogy a határőr mindig hadra fogható legyen. A századparancsnok kijárt családlátogatni, megnézte, mekkora a tisztaság a határőr házában, odafigyeltek a gyerekek iskoláztatására. Iskolarendszer alakult ki számukra, csúcsán a kézdivásárhelyi és a csíkszeredai neveldével. A határőrterületeken kimutathatóan nagyobb volt az írástudás, mint máshol, mert kötelezték az embereket, hogy tanuljanak – vázolta a hadtörténész.
 
Odafigyeltek az élelmezésre, a határőrség elterjedésével kezdték el fogyasztani például a krumplit. Kezdetben a székelyek lenézték: ők nem disznók, hogy azt egyék, amit kitúrnak a földből, de a parancsnokok elrendelték, hogy termeszteni és enni kell, mert ez mindig rendelkezésre áll, mesélte Csikány.
 
Huszár egyenruha
 
Az alapsérelmek azonban megmaradtak:
  • őket azért nem kérdezték meg, hogy kívánnak-e a reguláris seregben szolgálni; 
  • bár az uralkodó, Mária Terézia önkéntességet rendelt el, a rendszert mégis erőszakkal hozták létre;
  • elvitték őket háborúba egész hamar, már az 1778-79-es bajor örökösödési háborúba (emiatt meg kellett tanulniuk azt is, amit a sorkatonáknak), aztán az összes osztrák-francia háborúba 1815-ig.
Ezekben a háborúkban összekovácsolódtak, és olyan közösségi tudatuk alakult ki, amelynek következményeként a katonacsaládok és a provincialisok már alig álltak szóba egymással, nem házasodtak egymással. A katona lenézte a jobbágyot, de a jobbágy is látta, hogy a katona gyakran szegényebb, mint ő.
 
A határőrendszer ellen az erdélyi rendek folyamatosan tiltakoztak az országgyűlésben, kérelmekkel bombázták az uralkodót, az udvart, még az 1843-as országgyűlés is feliratot küldött a régi jogokra és a katonáskodással járó hátrányokra (például nem fejlődik a kereskedelem a katonavárosokban) hivatkozva, de hatástalanul.
 

Ezért 1848-ban maguk a határőrök gondolkodtak komoly reformokon,

mert jobbágyok nem akartak lenni, a határőrcsaládoknak járó adóeltörlésről nem akartak lemondani. Csíki határőrök egy csoportja ezért 1848 májusában olyan kéréseket fogalmazott meg, amelyekből következtetni lehet arra, hogyan is éltek. 
 
Székely határőr egyenruhábanA kordonszolgálatért még 1764-ben megállapított napi 4 krajcáros napidíj 1848-ban is ennyi volt, ehhez kértek 2 krajcár kenyérpénzt, napidíjat és kenyérpénzt a küldönc és őrszolgálatra, épületmunkálatokra, a kordonra történő élelemszállítás kifizetését, ruházati ellátást, fegyveres szolgálat korlátozását 40 éves korra, erődítéshez szállított fa kifizetését, tiszteknek szállított fa kifizetését piaci áron, fiatalok előléptetését, századőrmesterek fizetésének emelését, korszerűbb törvényeket, teljes szavazati jogot megyegyűléseken, vagy például a parajdi só árának leszállítását.
 
Ezeket a kéréseket aztán a forradalom gyorsan levette napirendről. A Délvidéken ugyanis már áprilisban rablóhadjáratot indító szerbek ellen a magyar kormánynak nem volt bevethető katonasága, ezért indított toborzást Székelyföldön még Erdély uniója előtt. Innen ezredenként egy-egy önkéntes zászlóalj ment le végül Délvidékre, de nem harcolt túl lelkesen.
 
A júliusi erdélyi országgyűlés megszüntette a határőrséget, és a fegyvert viselő székelyeket mind nemzetőrökké nyilvánította. A Magyarországon harcoló székelyek októberben még mindig kint voltak, részt vettek az október 30-i schwechati csatában is, de már nagyon haza akartak menni. Kossuth megpróbálta őket fellelkesíteni Pesten, és Arad elfoglalására küldeni őket, de ők Nagyváradra mentek, télen pedig csatlakoztak Bem seregéhez. A határőr-zászlóaljak végül honvéd zászlóaljakká váltak, és a szabadságharc egyik legmegbízhatóbb alakulatának számítottak, zárta Csikány annak történetét, hogyan váltak a székely kiváltságos katonák hosszas császári reguláris kitérővel magyar honvédekké.
 
Annak ellenére, hogy a székelyek elsősorban azt várták a forradalmi kormánytól, hogy adja vissza azokat a jogaikat, amelyeket a Habsburgok elvettek, egészítette ki a sztorit Egyed Ákos történész. Ezek viszont olyan rendi jogok voltak, amelyeket a pozsonyi, majd a kolozsvári országgyűlés is eltörölt, de ezt a székelyek csak közel fél év után fogadták el az agyagfalvi nagygyűlésükön.
 
Erdély és Magyarország kapcsolatai már a reformkorban megélénkültek, az itteni reformellenzék kifejezetten figyelt Széchenyire, Kossuthra, Deák Ferencre, de a körükbe tartozó Batthyány Lajosra csak akkor figyelt fel, amikor az uralkodó 1848. március 17-én kinevezte Magyarország első felelős miniszterelnökévé, vezetett be minket Egyed Ákos történészprofesszor 
 

Batthyány Erdély-politikájába.

Első lépésként jóvá akarta hagyatni az uralkodóval az erdélyi országgyűlés által is elfogadott uniót Magyarországgal. A szentesítés csak kalandosan sikerült. Az uralkodó eleve késleltette az erdélyi rendi országgyűlés összehívását, azt végül május 29-re hívták össze Kolozsvárra, királyi biztosául pedig Puchner Antal altábornagyot, az erdélyi főhadparancsnokság vezetőjét nevezték ki. Május 30-án első törvénycikként kimondták az uniót.
 
A hírt Jakab Elek, a későbbi történész vitte meg Battyhánynak a szász és román nagygyűlések hírével együtt, szóbeli üzenetként pedig azt, hogy az erdélyiek intézkedéseket várnak a magyar kormánytól. Jakab szerint a románok azt sérelmezik, hogy nem ők az uralkodó nemzet Erdélyben, Batthyány erre azt javasolta, hogy próbálják kiengesztelni őket az áprilisi törvények szellemében, amelyek eltörölték a natiókat, a rendi berendezkedést, és mindenkinek egyenlő polgári jogokat biztosítottak, derült ki az Egyed Ákos felolvasta párbeszédből. Batthyány ekkor mér reménykedett az unió békés lebonyolításában.
 

A Habsburgok ott halogatták Erdély unióját Magyarországgal, ahol csak bírták

Az országgyűlés bevett szokása szerint Puchner elküldte az uniótörvényt az uralkodónak szentesítésre. Wesselényi, aki átvette az orsszággyűlés irányítását, nem bízott Puchner generálisban, és két követtel elküldte a másodpéldányt is. Pálffy János és Weér Farkas előbb Pestre érkezett, ahol találkozott Batthyányval, akit a kormány megbízott azzal, minél gyorsabban hagyassa jóvá a törvényt az uralkodóval, aki időközben Innsbruckba menekült. Azért volt sürgős a szentesítés, mert megtudták, hogy a szász és a román delegáció szintén Innsbruckba tartott, hogy kifejezzék az uniót ellenző véleményüket.
 
Innsbruckban Batthyány először Ferencz Károly főherceget kereste fel, aki akkorra már át kellett vegye a törvényt, de napokig azt ismételte, hogy a futár nem érkezett meg. Pálffy azt javasolta, terjesszék be szentesítésre a másodpéldányt, amit ők hoztak, de a miniszterelnök jobban szerette volna, ha ez a fontos ügy teljesen törvényesen megy végbe, minden formaság betartásával.
 
Így felkutatták és egy kocsmában megtalálták a futárt, aki az eredeti példányt vitte, és ő bevallotta nekik, hogy már régebb átadta a főhercegnek. Batthyány azzal zsarolta meg a főherceget, hogy ha nem terjeszti az uralkodó elé az uniótörvényt, akkor lemond a miniszterelnöki tisztségről. Ezt a főherceg már nem merte kockáztatni, így az uralkodó június 10-én aláírta Magyarország és Erdély unióját. Batthyány annak ellenére szánt ennyi időt a törvényességre, hogy a déli határok védelmének megszervezése sürgette vissza a kormányba.
 
Egyed Ákos professzor
 
Egyed Ákos történészprofesszor
 
Wesselényiék azt kérték, hogy Battyhány olyan kormánybiztost küldjön Erdélybe, aki megoldást tud találni az épp széthúzó magyar, szász és román közösségek problémájára. Széchenyit tartották erre legmegfelelőbbnek, sőt 
 

Battyhány és az egész kormány rá akarta venni Széchenyit, hogy jöjjön Erdélybe,

mert nagy tekintélye volt a románok és a szászok körében is. Széchenyi nem vállalta a megbizatást, Egyed professzor szerint túl nagy falatnak találta. Helyette Vay Miklóst küldte a kormány 1848 júniusában.
 
Battyhány levélben kérte a székelyeket, hogy támogassák a magyar kormányt a fegyveres erők megszervezésében, de terve csak részben sikerült: két székely ezred egy-egy önkéntes hadosztálya ment ki Magyarországra harcolni.
 
Erdély közigazgatását Szemere Bertalan dolgozta ki. Meghagyta a főkormányszéket, a Guberniumot, de adminisztratív kötelességeinek teljesítését a magyar kormánybiztos ellenőrizte. Egyed Ákos szerint ez többes hatalmat jelentett: a magyar kormány fennhatóságát, a császárhű régi Gubernium hatalmát, és egy új, alakulóban lévő fegyveres erőt. A románok ugyanis szeptemberben úgy döntöttek, felfegyvereznek 195 ezer embert.
 
Battyhány arra kérte Vayt, fogassa el Karl Urbant, a második román határezred parancsnokát, és próbálja engedelmességre bírni. Megbízta azzal is, hogy székelyekkel, volt nemesekkel, városi polgárokkal robbantson ki felkelést. Nem rendes fegyverviselésbe szólított, hanem az önfenntartással, az azonnali veszély elhárításával indokolta ezt a felülről kirobbantandó népfelkelést, amely számára ötezer fegyvert ajánlott fel. Úgy vélte, nincs idő arányok számítgatására, sérelmek kezelésére, a „hon egységét eréllyel, okos, gyors, határozott és hatékony intézkedéssel” kell megvédeni – az általa óhajtott népfelkelés azonban nem robbant ki. 
 
Mindössze pár hónappal azután, hogy nyár elején még azzal küldte haza Jakab Eleket, hogy a tavasszal meghozott törvények alapján 
 

próbáljanak meg kiegyezni a románokkal.

Battyhány ennek érdekében növelni szerette volna a románok részvételét az országgyűlésben, a hivatalokban, és szorgalmazta, hogy a románság kéréseit, jogköveteléseit foglalják törvényjavaslatba. Wesselényi és Kossuth augusztusban már javaslatot terjesztett elő az országgyűlésben a román nyelv oktatásáról, használatáról a közigazgatásban, egyházi autonómiáról.
 
A románok is beterjesztettek szeptember 16-án egy nemzetiségi törvényjavaslatot a román nemzet polgári jogairól, amit a képviselőház 19-én tárgyalt. Beadvánnyal fordultak Batthyányhoz, amelyben azt kérték, sorolta Egyed Ákos, hogy a magyar kormány legyen igazgságos a románokkal, szüntesse be a sorozást, az elítélteket engedje szabadon, alkalmazzanak képzett románokat a közigazgatás minden ágában, és hogy a románok szabadon gyűlésezhessenek. 
 
Március 14-i minielőadások hallgatósága
 
Kérésüket Batthyány minden további nélkül elfogadta, és megbízta Kemény Dénes államtitkárt, hogy vigye tovább ezt az ügyet, aki már szeptember 22-én felkérte a miniszterelnök nevében Teleki Józsefet, az unióbizottság elnökét, hogy tárgyalják meg a beadványt. 23-án kezdték tárgyalni, majd másnap a románok újabb kérvényt intéztek a miniszterelnökhöz. 
 
Ennek megtárgyalására már nem volt idő, a románság kezdte tribunátusokba és megyékbe szervezni a saját közigazgatását, a tárgyalások megszakadtak a Battyhány-kormány és a románság között – vázolta a történész. Battyhány Lajos pedig – miután a horvátok szeptember 11-én betörtek délen az országba, az uralkodó a szerb felkelőket sem volt hajlandó fegyverletételre felszólítani, se Battyhány újra felterjesztett kormányát kinevezni – október 2-án lemondott a miniszterelnöki tisztségről.
 
Nagyjából itt, az erdélyi etnikai konfliktusok fegyveres atrocitásokká és polgárháborúvá fajuló időszakánál kezdődik John Paget, Wesselényi Polixéna férjének kézirata, emlékirattá átírt és kiadásra előkészített naplója, amelyet T. Szabó Levente kolozsvári irodalomtörténész, a BBTE Bölcsészkarának dékánhelyettese talált meg tavaly Bukarestben.
 
A szabadságharcba fegyveresen is beszálló John Paget részletes visszaemlékezéséből hiányzik az első mintegy száz oldal, de ezzel együtt is nagyon izgalmas beszámoló első kézből az erdélyi viszonyokról, személyiségekről, történésekről. Már maga a kézirat megtalálása is történelmi és filológiai izgalmakat rejt, de mivel az irodalomtörténész megígérte, hogy hamarosan kiadja kétnyelvű vagy két egynyelvű kötetben, megőrizzük addig a várakozás izgalmát is.

 

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/30401
Pedig a párttársai által vezetett Kolozs Megyei Tanács is gyarapította a feleslegesen adakozók listáját.
Az ukrán parlament óriási győzelemként szavazta meg a nyelvtörvényt, amely a kisebbségi nyelveket a magánszférába szorítja.
A Liga 1 legidősebb aktív játékosa lett a szentgyörgyi futballklub ügyvezető igazgatója.
Adományokat gyűjtenek a Szapáry-fürdő sürgősségi munkálataira.
Azt még nem tudni, hogy pontosan hány lakást fog megvásárolni az önkormányzat a hátrányos helyzetűek számára, de az már most biztos, hogy sokba fog kerülni.
Megszavazta a büntető törvénykezésnek azokat a módosításait is, amelyek a PSD elnökének kedvezhetnek.
Az EP-kampány tiszteletére akkora botrányt kavart a DNA a kormánykoalíciónak, hogy csak kapkodjuk a fejünket.
Ugyanis, ha léteztek olyan politikai döntéshozók, akik döntést hoztak egy diverzióról, akkor olyan szereplőknek is létezniük kellett, akik azt végrehajtották.
Megelevenedik az egykori lakók élete a Czárán Gyula által felfedezett Mézgedi-cseppkőbarlangban és a Nagy Magyar-barlangban.
Magyar nyelvű könyv, na az nem. Viszont minden egyéb, igen.
Lezárult az online jelentkezés Ferenc pápa székelyföldi szentmiséjére.
A rendőrakadémia is érintett az ügyben.
Sehol a világon nincs olyan húsvéti népszokás, mint a Brassó megyei Apácán. A kakaslövés a tatárjárásig nyúlik vissza és éppen olyan szerves tartozéka az ünnepnek, mint a piros tojás vagy a locsolás.
Rengeteg újdonsággal, többek között egy 45 méteres Seismosaurus-szal várja látogatóit a még nagyobbra nőtt barcarozsnyói dinópark.