Totális Metál Székelyudvarhelyen – kaptunk egy negyven éve várt klasszikus Pokolgép-bulit

A rockzenét évtizedek óta temetik, mondván, hogy eljárt fölötte az idő, kifáradt a műfaj és társadalmi szerepe is megszűnt, legalábbis aranykorához, a 60-as, 70-es, 80-as évekhez viszonyítva. Tény, hogy ha megnézzük a népszerűségi listákat a Spotify-on, a YouTube-on vagy egyéb hasonló felületeken, azt látjuk, hogy egy teljesen más zenei világ és korszellem uralkodik. Viszont az is tény, hogy azok a zenekarok, amelyek valahogy túlélték a 90-es évek elejének zenei apokalipszisét, amikor a rock és a klasszikus metálzene a korábbi szédítően magasra ívelő karrierek és népszerűség után a mélybe hullt és rétegjelenséggé vált, továbbra is népszerűek maradtak, rajongótáboruk kitartott mellettük és ezek az előadók valószínűleg csak akkor hagyják majd abba, ha a koruknál fogva képtelenek lesznek színpadra állni (vagy a rajongóik halnak ki, haha...). A Rolling Stones, a Deep Purple, az Iron Maiden, a Judas Priest, az Uriah Heep, a Saxon ma is rendszeresen turnézik és nem úgy tűnik, hogy abba kívánnák hagyni.

Vitathatatlan, hogy magyar nyelvterületen a 80-as években gyökerező Pokolgép-ökoszisztéma számít a legnagyobb metáljelenségnek. A zenekar klasszikus és azelőtti tagságából rajzott ki ugyanis a magyar metálszíntér több meghatározó szereplője: Kukovecz Gábor gitáros viszi tovább a Pokolgép nevet, Kalapács József énekes a saját nevén futó zenekart, Rudán Joe-val közösen az akusztikus Pokolgép-dalokat játszó felállást, Nagyfi László gitáros pedig az Oment, ezen kívül pedig még mindenféle adhoc-felállásokat is működtetnek, ráadásul az Ossiant létrehozó Paksi Endre is a Pokolgépben zenélt a legelején. De a 40-es, 50-es generációnak a klasszikus Pokolgép az, ami a fiatalságot jelenti, kinek csak nosztalgikusan, kinek nem.

Ezért is számított nagy durranásnak ebben a világban, amikor Kalapács a 2022 nyarán ünnepelt 60. születésnapja alkalmával összehozta a Pokolgép klasszikus felállását, és úgy tűnik, nem csak egyetlen show erejéig, mert azóta már többször is felléptek és további koncerteket is terveznek. Illetve a majdnem teljes felállásról van szó, Kukoveczcel ugyanis a harminc évvel ezelőtti, a nagy szakadást előidéző ellentéteket nem sikerült áthidalniuk.

Nos, ez a majdnem klasszikus felállás (Kalapács József ének, Nagyfi László gitár, Pazdera György basszusgitár, Tarca László dob), kiegészülve Nagy Dávid gitárossal és Kalapács-Ódor Cintia énekesnővel, József lányával, a hétvégén egyetlen erdélyi helyszínként Székelyudvarhelyen lépett színpadra. Egy estés fellépést terveztek, de a nagy érdeklődésre való tekintettel a pénteki telt házas buli után szombatra is meghirdettek egy koncertet.

Amikor a magyarországi Agregator és az Akela bemelegítő produkciója után végre színpadra léptek a hatvanon túl levő zenészek, Kalapács pedig megkérdezte a Siculus ifjúsági ház nagytermét megtöltő közönséget, hogy ki is áll a színpadon, a bőrbe és feketébe öltözött javarészt középkorú rockerek kórusban kiáltották, hogy a Pokolgép. Pedig technikailag és jogilag nem a Pokolgép készült éppen belecsapni a showba, hanem az egyik dalról elnevezett Totális Metál produkció. De valójában ez egy klasszikus Pokolgép-koncert volt. Két dalt leszámítva (A harang értem szól és Hol van a szó az Adj új erőt! című ötödik nagylemezről), amit természetesen Rudán Joe énekelt, a közel kétórás koncert minden nótája a zenekar első négy albumáról volt. Jött egymás után a Tökfej, A jel, A háború gyermeke, a Bon Scott emlékére, az Éjféli harang, a Vallomás és a véleményem szerint legjobb magyar heavy metal dal: a Pokoli színjáték. Meg a többi klasszikus.

Ilyenkor persze a cinikus kritikusok azt szokták mondani, hogy nahát, összeálltak az öregek fájós hátú nagyterpeszben nosztalgiázni, meg hogy ez már nem az igazi, az ugyanis elmúlt évtizedekkel ezelőtt. Lehet ilyet mondani, csak éppen nem igaz. Elsősorban azért, mert a Pokolgép klasszikus felállása az itteni nagy kultusza ellenére még nem járt Erdélyben, így ez a produkció volt az a koncert, amit 40 évvel ezelőtt kellett volna megtartani, hogy mi, akkor cseperedő ifjak is részesüljünk belőle. De hát a Ceaușescu-diktatúrában nem lehetett, amikor meg már lehetett volna, a klasszikus felállás már nem létezett. Másrészt viszont egyszerűen azért sem lehet időskori nosztalgia-bohóckodással vádolni ezeket a zenészeket, mert ez nem időskori nosztalgia-bohóckodás volt, hanem rendes, hamisítatlan metál-fénykori koncert, töltelékdalok, fölösleges sallangok és pózolások nélkül.

Természetesen Kalapácson kívül Nagyfi, Pazdera és Tarca is felvette a szegecselt bőrruhákat, mert ez hozzátartozik a műsorhoz, a látványhoz, a metál ikonográfiájához. Persze volt, aki látószemüvegben zenélt, aki láthatóan megfestette a haját, és a hajrázás sem volt olyan, mint mondjuk 1988-ban, de ki fog ebbe belekötni, amikor a dalok nem csak úgy szóltak, mint harminc-negyven éve, de még érettebben is. Figyeltem is, amint Nagyfi (aki legendás Gibson-elkötelezettsége ellenére most egy fehér-piros LTD Gary Holt signature gitáron nyomta le az egész műsort) nem csak a betonfalbontó riffeket hozza, ahogy kell, hanem itt-ott beletesz még olyan kis díszítéseket és fogásokat, amelyek a nagylemezeken talán nincsenek rajta, viszont remekül illenek a dalokba. Nagy Dávid logikus választás volt a másik gitárosi posztra, mivel korábban közel tíz évig nyomta Kukoveczékkel a Pokolgépben, így a kisujjában van minden, ami szükséges. Rudán Joe most is úgy sikolt, mint harminc évvel ezelőtt, a Pazdera-Tarca ritmusszekció pedig a legjobb, ami a magyar metálszíntéren létezik. Pazdera basszusszólamai iszonyúan jól ülnek minden dalban, nincs semmi túljátszva, minden a helyén van benne, hangzása mint a bársonnyal bevont acél. Tarca dobos munkája meg talán a legnagyobb dicséretet érdemli az egész produkcióból, nagyon feszes és erőteljes volt végig.

Kellemes meglepetés volt számomra Kalapács, aki mintha megfiatalodott volna: nem csak energikusabban hozta a metál-frontembert, mint a korábbi években, amikor párszor láttam, de a hangja is jóval frissebben szólt és bizony többször is magabiztosan kiénekelte azokat a magasakat is, amelyeket korábban nem. Kalapács-Ódor Cintia a vokálmikrofon mögött gazdagította a produkciót, de ha én lennék a főnök, bizisten nem hagynám a háttérben (hahó, apu!), a közönség egészen biztosan díjazta volna, ha elénekel valamit, mert kiváló énekes. Akkor is, ha a metál alapvetően férfihang-műfaj (toxikus-macsó-maszkulin-elnyomásozó haladó bírálók, szevasztok!).

A hangzással viszont volt némi gond. A hangmérnök hallhatóan vért izzadva próbálta összerakni a koncert hangképét, szerintem minden tudását és a lelkét is beleadta, ott is volt mindkét gitár, a basszus, a dobok és az énekhangok is. De az az akusztika! A Siculus ifjúsági ház nagytermi akusztikája egyszerűen nem alkalmas rock- és metálkoncertekre, és a hangmérnök hiába végzett remek munkát, ha a terem pocsék akusztikai adottságai mindent szétcsaptak. Tudtam, éreztem, hallottam is, ha füleltem, hogy a dolgok amúgy a helyükön vannak, a hangrétegek szépen össze vannak rakva a keverőben, de aztán a hang megütközött a falakon és vissza is jött egy mindent bevonó kásás zajfüggöny formájában. Kár...

„A hajam már kihullt, de ez a bőrmellény még megvan”, „A feleségem elengedett a koncertre, de csak egy-két sört ihatok”, „Megyek, veszek egy új pokolgépes pólót, mert a régi megkopott”, „Na hejj, ez jól esett a lelkemnek” – ehhez hasonló beszélgetésfoszlányokat csíptem el az előtérben és az udvaron. A közönség javarészt valóban a régi Pokolgép közönsége volt, 40-es, 50-es családapák és családanyák húztak zenekaros pólót, bőrnadrágot, motoroscsizmát, őszülő fejűeket lehetett látni, amint sört iszogatva, csillogó szemmel várták a koncert kezdetét vagy beszélték meg utána a dolgokat. De fiatalok is ott voltak szép számmal, én sok tizen-huszonévest is láttam, akik láthatóan igen élvezték a műsort.

Dicséret illeti a szervezést is, probléma nélkül ment a beléptetés, a ki- és bejárás, a helyszínen két bárpult és lángosozó volt, nem láttam tülekedést, összeszólalkozást, és bár ruhatár nem volt, a sarokba letett kabátjainkat a koncert végén rendben megtaláltuk.

Kár, hogy csak ez az egy erdélyi koncert jött össze. Udvarhelyen láttam szép számmal más településekről jött embereket is a közönség soraiban, de egészen biztos, hogy ez a produkció máshol is megtöltene egy koncerttermet, és itt az idei erdélyi fesztiválok szervezőire is nézek biztatólag.