Teambuilding, avagy az ország, ahol nincs politikus, nincs értelmiség... és nép is alig
Megnéztük az idei évelő nagy vihart kavaró román filmjét. És láttuk, hogy fontos alkotás. Bár nem feltétlenül azért, amit az alkotók üzenni akartak.
A tavalyi év végén megpróbáltam összegyűjteni azokat a (szűkebb és tágabb értelemben vett hazai) művészeti termékeket, amelyeket fontosaknak vélek, ami, ha tetszik, a háztáji dolgaink állását illeti. Három ilyen terméket véltem fölfedezni (nyilván szó sincs a teljesség igényéről). Két könyvről és egy filmről van szó. Az egyik könyv Visky András Kitelepítés című regénye. A könyv már megérkezett a polcomra, de még nem olvastam, tehát a közbeszédben kialakult nézet alapján mondom, hogy az 1956 után a román gulágra telepített osztrák-magyar család nagy története fontos mű. A másik könyv Botházi Mária Fűnyíró a Tündérkertben című prózakötete. A film pedig Lakatos Róbert Ki kutyája vagyok én? című dolgozata (erről itt írtunk). Utóbbi két alkotás az „erdélyimagyarság” (néha torz, néha nem) tükörképével való szembenézésre tesz sikeres kísérletet. Ami miatt fontosnak tartom őket.
2023 elején aztán felbukkant még egy fontos alkotás.
Ráadásul elég váratlanul és váratlan helyről (Bukarest). A számomra korábbi stáblisták különböző pozícióiból ismert rendezőtriász (Alex Coteț, Matei Dima, Cosmin Nedelcu) filmje, a Teambuilding 2022. szeptember végén került a mozikba. Előtte bemutatták a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon, de akkorát sem szólt, mint egy pukkanó popcornos zacskó. A mozibemutatót sem követte reakció-cunami. Aztán 2023 legelején a romániai Netflix bedobta a műsorrácsába. És felrobbant a (főleg értelmiségi) közbeszéd. Ez már önmagában is érdekes és tünetszerű: a fesztiválon nem nézte meg az értelmiség (amit még érteni vélek, hiszen válogatni, választani kell a sok film között, közül), a mozikban szintén nem (ezt már annyira nem értem, hiszen például az Avatarra úgy járt a szellemi elit, mint hívő a templomba, amit a számtalan és igen magvas közösségi médiabejegyzés tanúsít), a Netflix kellett hozzá. Szóval, hajlok arra, hogy a most felrobbanó értelmiségi közbeszéd művelői irrelevánsnak tartották a filmet, amíg az említett körökben trendinek minősülő Netflix az orruk elé nem dugta. 
Mindennapi élet a PLM Global, vagyis Globális Rakom Bele a Faszom vállalatnál. Én sem néztem meg. Viszont
január első napjaiban feltűnt, hogy a Facebook-agorán egyre több bejegyzés születik a filmről:
(újság)írók, költők, művészek, egyetemi tanárok, műépítészek, egyéb értelmiségiek tucatjai nyilvánítottak véleményt a filmről pár nap leforgása alatt. Fontos megjegyezni, hogy román körökről van szó. Nekem is csak azért tűnt fel a dolog, mert több száz (online és offline) román értelmiségi ismerősöm van. Aztán a szociális hálón zajló véleményvihar elérte a fősodrú román médiát is. Ekkor döntöttem úgy, hogy megnézem a filmet. És tényleg: a Teambuilding fontos mű, noha feltehetőleg nem azért, mert a készítők nagyívű társadalmi drámának szánták művüket. Egyetlen mondatban: a Teambuilding a romániai korporatista (nagyvállalati) lét szatírája. Amúgy gyengécske alkotás: közhelyes figurák (vállalati csúcs- és középvezetők, különböző rendű és rangú alkalmazottak stb.) közhelyes helyzetekben (előléptetés, lefokozás, utazás, munkahelyi konfliktus, illetve -kezelés stb,) közhelyes dolgokat mondanak (kiemelt helyet kap a káromkodás, ami szintén hatalmas vitát váltott ki), csinálnak (esznek, isznak, basznak, verekednek, nyomulnak, flexelnek, örülnek, keseregnek stb.). A filmet imádók, ajánlók szerint méltó (a filmet legszívesebben élve eltemetők szerint persze nem) siker viszont valóban figyelemre méltó: 800 000 dollárból készült, és a moziforgalmazás óta eltelt 16 hét alatt
szinte egymillió néző látta, a bevétel pedig 4,6 millió euró.
Nem akarom elmesélni a sztorit, viszont van pár dolog, amit szeretnék kiemelni, mert fontosnak érzem őket a végkövetkeztetések szempontjából. A film két felirattal indul (afféle humorosnak szánt takarózásként értelmezem őket, mert hát ki tudja, mi történik, ha a fricska okán megharagszik a nagyvállalati való világ, náluk van a sok pénz, ugye) Az első: Ez a film egy pamflet és akként is kezelendő. Nem támogatjuk (mármint a készítők) a drog- és alkoholfogyasztást, illetve egyéb káros szenvedélyeket. (Hahh!) A második: 100 százalékban fikciós történet, valós történetek százai alapján. (Ezt elhiszem. Ahogy azt is, hogy a politikailag korrektre vágott nem csak vállalati kommunikáció mögött ilyen a valóság.) 
Háttérben a bukaresti kukkolók, előtérben a moldvai csapat hátulja. És elkezdődik a történet, amely PLM Global vállalat, e nagy pénzgyártó család tagjairól szól. Most szólok: a filmben valóban sokat bazmegelnek (a szorgos sajtó meg is számolta: kábé 20-szor hangzik el a fasz, 14-szer a tök, továbbá sűrűn előfordul a szar, szopsz, picsa, baszás, nyomi, ringyó stb.), tehát szükség esetén én sem tudom (és nem is akarom) elkerülni e szavakat. Szóval, a PLM Global magyarul azt jelenti, hogy Globális Rakom Bele a Faszom. Nyilván nem öncélú az elnevezés: ez a (nyilván kapitalista) vállalat magasról tesz a magas polcos értékekre, egyetlen célja az, hogy pénzt gyártson. A főhőst a film elején lefokozzák (mert nem elég olyan, amilyennek lennie kéne), a vállalati rangsor legalján elhelyezkedő telefonközpont csoportvezetője lesz. De ott sem maradhat sokáig, mert a csúcsvezetés azt fontolgatja, hogy egy mesterséges intelligencia vezérelte telefonközpontot üzemel be és az emberek mehetnek, amerre látnak. Ez a konfliktus magja, illetve a mágikus Vidámság Kupa. A vállalatnak az egész országban vannak kirendeltségei. És minden évben (egy csapatépítő akció során)
megszervezik a bukaresti, havasalföldi, moldvai és erdélyi cégcsapatok versenyét.
Ez a Vidámság Kupa. Na mármost: a kupát már évek óta az erdélyi csapat viszi el. És ez erősen zavarja a bukaresti nagyfőnököt. Így aztán megköttetik a deal: ha a halálra ítélt (bukaresti) telefonközpontos csapat elhozza a kupát, nem rúgják ki őket páros lábbal. Ha nem, akkor azonnal. El is hangzik egy kulcsmondat: „Te azt hiszed, legyőzitek Erdélyt?” Na de: a csata lezajlik (idilli természeti környezetben), az erdélyi (kolozsvári) csapatot végül megverik (a végén mindenki mindenkit ver, afféle katartikus csúcs gyanánt), a bukarestiek megússzák a kirúgást, de hopp, mégis felmondanak és önálló kis-(nagy-)vállalkozásokba kezdenek. Hepiend. A csapatokat felvázolnám még, mert szintén fontos a mód, ahogy a készítők Románia történelmi régióit leképezik. Tehát: 1. A bukaresti telefonközpontos csapat: „bukarestiül” beszélnek, van köztük politikailag korrekt (és pánikrohamokkal küzdő) líder, családi problémás maszturbáns, baszatlan szingli (mindkét nembeli), látens-agresszív babaarc. Persze, dramaturgiai szempontból mind szimpatikusak, mert ugye, ők a fő- és pozitív szereplők, ők fognak győzni a végén. 2. A moldvai csapat: ordas (ráadásul eléggé butácska) klisével állnak elő az alkotók, ugyanis a moldvai csapat kizárólag szexi nőkből áll, akiknek a mellükön meg a seggükön kívül semmilyen karakterjegyük nincs, azon túl, hogy „moldvaiul” beszélnek. Egy kivétel van: a főhőst életre (és szerelemre) lehelő hölgyről annyi kiderül, hogy szadomazo Domina. Huhh! 3. A havasalföldi csapat (a moldvaitól eltérően a többi esetben pontosabb földrajzi megjelölést nyújtanak az alkotók, itt Craiovát): a megfelelő klisé értelmében ezek a csávók (mind azok) isznak, artikulátlanul üvöltenek (jellemző déli akcentussal) és focidrukkerek. Igazi déli archetípus. 
Az erdélyi (kolozsvári csapat), a vállalati világ hipszter arisztokratái. 4. Az erdélyi (figyelem, kolozsvári!) csapat: na kérem, itt kezd igazán izgalmassá válni a dolog.
Ők a cégvilág arisztokratái, akik elektromos béemvéken lovagolva érkeznek,
meg akarják menteni a világot, kedvesek, empatikusak, píszík, cukik, imádni valók… és… nos, a nyelvhasználattal baj van. De nagy. A készítők érzésem szerint szándékosan úgy döntöttek, az egész MAGYAR dolgot kihagyják a sztoriból, mert vékony jég. Ezért az erdélyi csapatban nincs magyar (mint később kiderül, kolozsvári is csak egy). Viszont egy olyan román nyelvet beszélnek, amely úgy hangzik, mintha magyarok beszélnék. Ha valaki belenéz Ionuț Rusu (a kolozsvári csapat egyik tagját alakító színész) Youtube-csatornájára és rákattint bármelyik
" target="_blank" rel="noopener">„maghiaroș” videóra, azonnal rájön, honnan került be a filmbe ez a teljesen fiktív és egy nagyjátékfilm ideje alatt totál idiótának ható nyelvbotorkálás. Sok kommentet láttam, amelyek arról szólnak, hogy halló, az erdélyiek (románok) nem beszélnek így. Tényleg nem. Ha mindegyik dialektust eltorzították volna az alkotók, azt mondom, oké, legalábbis a szándék. De így… a film stílusában szólva, nem egyéb méretes faszságnál. Na és akkor következzen a saját(os) értelmezéssorom a film kapcsán, végkövetkeztetésként.
a. Romániában csak gazdasági elit van (olyan, amilyen). Politikai elit nincs.
A filmben egyetlen politikus figura sem lép színre. Az egyik (megjegyzem, az üzenet okán jogosan) kivágott (és a maga trash-szintjén elég vicces)
" target="_blank" rel="noopener">jelenetben szó van valakiről, aki ma már nem vállalati tégla, hanem politikus, és szarik az egész világra. Ami egyrészt nyilván nem igaz, mert hát egyrészt a politikusok jócskán függenek a nagyvállalatoktól, másrészt valóban: ha szétnézek a mioritikus politikai prérin, egyetlen valamire való román politikust sem látok. (A magyarokat most hagyom, ahogy a filmesek is.)
b. Romániában csak gazdasági elit van (olyan, amilyen). Nép nincs.
Illetve van, persze, csak négyévenként egyszer nincs leszarva. Hogy pontosítsak: a filmben a nép kétszer megjelenik, egy koldus és egy rövid úton kirúgott takarítónő képében (aki kimondja, hogy neki nem jobja van, hanem munkahelye). Ez is helyes meglátás: nép, értsd, közösség… mi van? Egyének atomizált sokasága, az van. Amikor kell. Például, hogy tejeljen a vállalatnak. 
A szerelem mindent legyőz, akkor is, ha atipikus.
c. Romániában csak gazdasági elit van (olyan, amilyen). Értelmiség nincs.
Érzésem szerint ez lehet a (román) értelmiségi véleményvihar egyik fő oka. A román értelmiség ugyanis ösztönösen azt olvasta ki a gagyi, de szórakoztató trash-filmből, hogy ő biza annyit nyom a latban, mint egy részeg böffenés. A saját egzisztenciáját biztosító helyezkedésversenyen kívül semmibe, de semmibe nem tud releváns módon beleszólni. (Tisztelet a szabályt erősítő néhány kivételnek.) És jut eszembe: politikai, gazdasági, népi szatírák születtek, születnek a mioritikus tájakon. Elkelne már egy igazi értelmiségi szatíra is. Mert hű, de sok muníció van itt is. Ahogy a filmkezdő sor mondja: 100 százalékban fikciós történet lenne, valós történetek százai alapján.
d. Romániában vannak sajátos (szub)kultúrával rendelkező történelmi régiók:
Havasalföld, Moldva, Erdély (egyet-kettőt kivágtak, de hát ilyen a vállalati filmes szemlélet). És persze Bukarest, mindenek fölött. Hogy milyennek látszanak a hierarchia fővárosi csúcsáról ezeket a régiók? Hát például olyannak, amilyennek a regionális csapatokat ábrázolták a készítők. Ha a film lehetséges értelmezési mezejéből indulok ki, rohadtul sötét jövőt jósolok az amúgy létezőnek tételezett történelmi régióknak.
e. Romániában van Erdély-vízió.
Az erdélyi, közelebbről kolozsvári csapatot már jellemeztem. Így látják Erdélyt Bukarestből. Ami azért fontos, mert régebb le se szarták. De egy ideje zavarja a fővárost, hogy Kolozsvár annyira (és úgy, ahogy) kidugta a fejét a fű közül. És akkor jön a tasli, a filmben is, de a valóságban is. Az idióta, „maghiaroș” nyelvhasználatra is van egy értelmezési kísérletem: az erdélyi románok azért olyan arisztokraták, értsd, felsőbbrendűek, civilizációs fáklyák, mert hát ott van a hátuk mögött a több száz éves magyar „iga”. Vagyis tőlünk tanulták el. Nem mellesleg, a film végén az is kiderül (mint már érintőlegesen jeleztem), hogy a kolozsvári (erdélyi) csapat tagjai közül egy kivételével mind jövevény, azaz köze nincs Erdélyhez. Ez releváns problémafelvetés lenne (egy adott közösség elitjének hány százalékát teszik ki, azaz mekkora súlyuk van az őshonosoknak, a közösség szívóereje hatására odaköltöző jövevényekhez képest), ha nem barmolnák annyira szét a hülye nyelvjátékkal. Mindent összevetve: fontos film a Teambuilding. És egy ideig még elhúzódik a róla szóló véleményvihar. Hogy aztán mi történik? Valószínűleg az, hogy elkészül a második rész (meg is ígérték). Ami, ha nem cseszik el nagyon, még sikeresebb lesz, mint az első. Mert ilyen A Zélet a mioritikus hazában.
