Kedves olvasóink bizonyára emlékeznek – ha máshonnan nem, gyermekkorukból – Jean de La Fontaine állatmeséire: A róka és a holló, A tücsök és a hangya, A felfuvalkodott béka, sorolhatnánk. Ezeknek röviden az a lényege, hogy a mesében szereplő állatok változatos emberi tulajdonságokat jelenítenek meg, ezeket aztán a szerző jól kifigurázza, így az állatok világának ábrázolásán keresztül fogalmaz meg nem ritkán csípős bírálatot az emberi társadalomban uralkodó viszonyokról. Az állatmesék tehát valójában embermesék, amelyek görbe tükröt tartanak elénk – ebben a tükörben magunkra ismerni néha kellemetlen, néha szórakoztató érzés.
Valami hasonlót tesz Lakatos Róbert kolozsvári rendező is a legújabb, Ki kutyája vagyok én? című egészestés filmjében, amely ugyanabban a dokumentarista, de fikciós történetszerű elemeket sem nélkülöző stílusban készült, mint néhány évvel ezelőtt a Bahrtalo! Jó szerencsét! című fergeteges road movie. Csak most nem Lali cigány és Lóri, a kolozsvári életművész viszontagságait követhetjük nyomon, hanem – a Talpas nevű kutyáét. Vele együtt pedig magának a rendezőnek a kalandjait, ezen kalandok kiváltó oka, mondhatni origója pedig nem más, mint Talpas kutya és büszke tulajdonosa, Lakatos Róbert identitása.
Olvasson még:
Lakatos Róbert erdélyi magyar filmrendező. Talpas fajtatiszta magyar kutya, pontosabban kuvasz. Mi következik ebből? Elsősorban az, hogy a környezetben, amelyben élnek, kisebbséginek számítanak.
Máris megérkeztünk az identitáskérdéshez, amely mindkettejük közös problémája.
Talpast és gazdáját kezdetben azonban egy jóval földhözragadtabb probléma köti le. A kutyának ugyanis már nagyon kéne egy menyasszony, vagyis egy tüzelő szuka, amelynek cuki kis kölyköket nemzhet. Elindul tehát a hajtóvadászat a megfelelő társ után, de hát egy olyan nemes fajtának, mint a kuvasz, nem akármilyen pár dukál. Azazhogy – valóban annyira nemes ez a fajta? Olvasóink között valószínűleg akadnak olyanok, akik tájékozottabbak a kutyaevolúció terén, de számomra meglepetésként hatott az információ, miszerint a kuvasz (ellentétben szintén nagytestű, szintén ősmagyar kollégájával, a komondorral) az utóbbi évtizedekben degenerálódott, magyarán elkorcsosult, puhánnyá vált, aki (ami?) azt sem tudja, merre meneküljön, ha meglát egy medvét.
„Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod, Árpád vére miként fajúl?” – tehetnénk fel a költői kérdést.
Mi a teendő? Vérfrissítés kéne! Mondjuk erdélyi magyar vér, amelynek segítségével revitalizálni lehetne a hajdan erős magyar kutyafajtát.
Nincs más hátra, be kell szállni a kutyapolitikába – de ez nem jelentheti azt, hogy le kell menni kutyába.
És itt kezdődnek a problémák.
Lakatos bravúros módon az összes, kisebbségi léthelyzetből fakadó (vélt vagy valós) gondunkat, sérelmünket, frusztrációnkat a kutyák nyelvén mondatja el, Talpast egyfajta alteregóként használva – végül is volt már a magyar a lovak nyelve is, egy levitézlett kolozsvári sovén politikus szerint, akinek juszt sem írom le a nevét. Az ebgondolatok és szó-, azaz ugatásbeli kifejeződéseik, a képregények megoldásait követve, animált szóbuborékokban tűnnek fel, így értesülünk például a hazai kutyaetnikai ellentétekről („barbár magyarok, menjetek vissza Ázsiába”, „kifelé a magyarokkal az országból”), a pannon „őshonosok” határon túli talpasokkal szembeni ellenérzéseiről („menjetek vissza Romániába”, „nem itt adóztok, ne szavazzatok itt”) vagy a kutyaöntudat különböző megnyilvánulásairól („magyar nemzeti kincs vagyok”, „a nemzeti fajták degeneráltak”).
A kutyapolitika azonban kutya egy dolog,
rendezőnk és ebalteregója végigjárják a kisebbségi magyarok számára felkínálkozó politikai modellek mindegyikét, a nagymagyar nacionalizmustól a multikulturális transzilván regionalizmuson át a liberális globalizmus brüsszelita változatáig – hogy mindebből egy sírva-nevetős, helyenként esetlen humorú, de kifejezetten fergeteges szatíra kerekedjék. A következtetések pedig, a derűs témakezelés ellenére, lehangolóak.
Mennyi esélye van egy erdélyi magyar kutyafajta – ez lenne a rendezőnk által vizionált gyimesi kalibakutya – kitenyésztésének? A nemzetközi szabályozás szerint minden kutyafajta, amely Románia területén születik, románnak számít – de akkor egy erdélyi magyar író is román, akkor mi mind románok vagyunk globális nézőpontból? Ráadásul Romániában törvény írja elő a fajtánkívüli kutyák sterilizálását, ami nagyjából ellehetetleníti új fajták kitenyésztését.
És az sem segít, ha Erdélyből Magyarországra akarnánk visszahonosítani ezt a bizonyos fajtát, mert a magyar szabályozás nem fogadja el a határon túl született kutyákat magyarnak, legyen bármily nemes az újranemesítés terve. (Pedig rendezőnk még az erdélyi magyar politikumot is megszólítja ezügyben – parádés trollkodásnak számít, amikor Lakatos a Hargita megyei tanácselnököt is „interpellálja” egy lakossági fórumon.) Az individualista út – amikor eldöntetik, hogy a nemzetpolitikai szempontokat ezentúl nem veszik figyelembe Talpas párválasztásában, hiszen, mint egy genetikai vizsgálatból kiderül, gazdája is bőven „kevert fajú” – sem bizonyul sikeresnek, épp a drámaian individuális, azaz emberi, pardon, kutyatényezők miatt…
Ki kutyája vagyunk mi, erdélyi magyarok? Lakatos a filmjében erre a kérdésre keresi a választ – és dilemmáiban talán önmagunkra ismerhetünk.
Mert végtére is ilyenek lennénk: kicsit elárvultak, kicsit önfejűek, de azt tudjuk, hogy a nemzetiséget nem cseréljük úgy, mint a fehérneműt. És talán még a humorérzékünket sem vesztettük el. Mostanában pedig ez sem kevés.
Lakatos Róbert Ki kutyája vagyok én? című filmjének november 2-án volt az előbemutatója a kolozsvári Győzelem moziban, bemutatója november 9-én lesz a Művész moziban. A film november 4-től látható a romániai mozikban.
You must be logged in to post a comment.