Talált filmkockák, avagy egy kolozsvári magyar családregény képe

Nem tudom, más hogy van ezzel, én szívesen (bár picit pironkodva) lesek be egy-egy elfüggönyözetlen földszinti ablakon, ha az alkalom úgy hozza: vajon mi van odabent? Hogy néz ki a számomra ismeretlen családi (értsd, intim) tér. És ha beszélgetésfoszlányokat is hallok, az maga a főnyeremény.

Az ember már csak ilyen: kíváncsi arra, hogyan élnek mások. Persze, a külső szemlélő kényelmes pozíciójából. Vagyis ha másokat nézünk, általában nem gondolunk arra, hogy talán mi is pont olyanok voltunk, vagyunk, vagy épp leszünk, mint a megfigyeltek. Pedig a statisztikák rideg talaján állva elmondható, hogy az átlagos emberi élet pozitív és negatív helyzetei újra meg újra ismétlődnek, ahogy az idő telik.

Az is igaz,

ritkán adódik alkalmam arra, hogy egy elfüggönyözetlen földszinti ablakon belessek.

Ezért is voltam nagyon kíváncsi Dan Curean kolozsvári rendező-operatőr új nagydokumentumfilmjére, a Családi filmkockákra (Pelicule de familie, az idei Transilvania Nemzetközi Flmfesztiválon vetítették és amint kiderült, munkaverzióról van szó), amely pontosan ezt ígérte, ráadásul a járulékos pironkodás kockázata nélkül.

Képkocka a filmből.

A történet az ilyen esetekben oly gyakori véletlennel indul. A rendező elolvas egy Facebook-posztot, amelyben az áll, hogy valaki talált egy doboznyi filmtekercset valahol egy padláson és átadta a poszt írójának, a hazai prérin igen népszerű Bogdan Bob Rădulescu színésznek.

Curean felveszi a kapcsolatot Rădulescuval. Az épp kibomló rejtély egy része itt azonnal megoldódna, csakhogy a szerencsés megtaláló (aki régi házakat, padlásokat takarít) nem emlékszik, honnan szerkálta a dobozt. Curean megvizsgálja a tartalmat: első blikkre látszik, hogy 8 mm-es filmtekercsekről van szó, amelyek egy család életeseményeit hordozzák. Nagyon fontosnak tartom, hogy a rendező nem vágta ki azokat a jeleneteket a filmből (pedig megtehette volna), amelyek azt igazolják, hogy nincs kulcsa a magyar történetek ajtajához. Már ebben a korai szakaszban tetten érhető a film egyik alapvető tézise:

a történelem úgy alakult, hogy jó ideje szinte semmit nem tudunk egymásról, magyarok és románok,

vagy, hogy a közhelyes szóképpel éljek, párhuzamos világokban élünk. Már itt megjegyzem: Curean nem ítélkezik, ellenkezőleg, mindent megtesz filmjében, hogy a párhuzamosok végtelenjeit közelítse egymáshoz.

Az egyébként meglepően ép és meglepően jól felvett családi filmek megtekintése hozza az ötletet: meg kell keresni a családot, vagy legalábbis meg kell próbálni. Tulajdonképpen ez a horog, amely berántja a nézőt a film világába. A nyomozás olyan dolog, aminek kevés ember tud ellenállni.

A tekercsekhez rendelt fecniken levő magyar szövegek megfejtése Erdélyben nem okoz különösebb nehézséget. Viszont az ügy egy lépéssel sem halad előre, ugyanis a szövegek feljegyzője magánkörnek szánta a feliratokat, tehát az évszámokon kívül nem igazán kínál fogódzót. A filmek 1941 és a múlt század nyolcvanas évei között készültek, az első tekercseken látható felvételek ráadásul megtévesztő módon a Prahova megyei Cîmpinán készültek. Curean és csapata szívós munkával megtalálja a család kolozsvári lakását, egy Bem (ma Coșbuc) utcai házban. Aztán a kapcsolati hálónak köszönhetően lépésről lépésre fény vetül a titokra. A filmtekercseken egy bizonyos Vargha Gyula és családja életeseményei peregnek. A rendező nem igyekszik „rendet tenni” az események közt. Jó dokumentaristaként

pontosan ábrázolja a nyomozás során felmerülő akadályokat, a családi szálak felgöngyölítésének nehézségeit.

Igaz, hogy az alaposan összekuszálódott szálak követése nem mindig egyszerű, viszont azt eredményezi, hogy a néző gyakorlatilag együtt izgul az alkotókkal, vagyis nem kalandozik el a figyelme.

Képkocka a filmből.

A tekercseken végigkövethető a család élete, Cîmpinától Budapesten át egészen Kolozsvárig. A budapesti képkockák közt van egy jelenet, ahol az amatőr operatőr a Vidámparkban készít felvételeket (1942 táján), történetesen a régi, faszerkezetű hullámvasútról. Ez volt az első pont, ahol a saját életem, múltam élesen, bevillanó-élményszerűen összekapcsolódott a keresett családéval: azon a hullámvasúton (nyilván egy felújított változatán) én is szorítottam a fogam (jóval később, persze), hogy ne sikoltsak. Ezt a pillanatot sok más követte: a házimurik, születésnapok, kirándulások, játszó gyermekek, családi ebédek egyre szorosabbá fűzték a viszonyt köztem és a család között.

A szívós nyomozómunkának egy idő után meglett az eredménye: előkerültek olyan kolozsvári magyarok, akik emlékeztek a családra. És mire emlékszik leginkább az ember? A tragédiákra, hát persze. A család egyik tagját tinédzser korában halálra gázolta egy autó. Pali. Havaletz Pali. Ettől a pillanattól kezdve felpörögnek az események.

A Házsongárdi temetőben ott vannak a síremlékek. A kép kuszának tűnő szilánkjai összeállnak a néző fejében.

Vargha Gyulának és nejének (Vargha Gyuláné született Borbáth Klára) volt egy leányuk (Vargha Edit Olga), aki férjhez ment a kolozsvári zeneiskola megbecsült fuvolatanárához, Havaletz Gyulához. Két fiuk született, Pál és Péter. A tekercseken táncoló, étkező, heverésző, játszó, mosakodó, sétáló, csellózó emberek nevet kapnak. A rejtély megoldódni látszik.

Képkocka a filmből.

Közben a (velünk) kortárs emlékezők hozzárendelik a történeteket a látványhoz. A legidősebb generációról (Vargha Gyula és neje) nem derül ki sok, odáig nem ér el az emlékezés. A Havaletz házaspárról viszont annál több. És természetes, hogy az emlékek minősége az emlékező ember élményeinek függvénye. Egy tanítvány például szigorú, ám rendkívül eredményes oktatóként emlékszik Havaletz Gyulára.

Mások, akik feltehetően közelebbről ismerték a családot, sötétebb képet festenek róla:

igazi pátriárkaként viselkedett odahaza, verbálisan és tettlegesen is bántalmazta családját, az volt a nézete, hogy az asszonynak a konyhában a helye. Sőt, az is felmerül egy adott ponton, hogy szekus besúgó volt. És ettől a pillanattól kezdve megnyílik a tér a nézői indulatok elszabadulásának.

Ugyanis egy ilyen emlékkép alapján igen könnyű (és igen érthető) sommás ítéletet hozni: ez az ember gonosz volt. Ám a pergő képek és az őket kísérő visszaemlékezések között feszülő ellentét, illetve Havaletz Gyula vallomása a felesége halálát követően némileg árnyalja a képet. A filmnek ebben a szakaszában töpreng el a néző, mennyiben hasonlít a vásznon látható családtörténet a sajátjával. Igen, a mi családunkban is volt egy hierarchia, igen, a mi családunkban is történt tragédia (anyám autóbalesetben meghalt, amikor öt éves voltam),

igen, a mi családunk ládafiában is vannak traumák.

A film végül a lehető legteljesebb mértékben szétoszlatja a homályt: az alkotók előkerítik a család élő tagjait. Megható látvány, amikor a Havaletz házaspár unokája szembesül a család filmen pergő történetével. Az ilyen pillanatokat nehéz objektív módon vizsgálni, ha nem lehetetlen. Ami viszont nagyon is lehetséges: elgondolkodni azon, hogy a családtörténeti nyomozáson túl miről szól Dan Curean filmje.

Képkocka a filmből.

Ahogyan ő meséli: a film elkészítése során arra döbbent rá, hogy tulajdonképpen a Vargha és Havaletz családok tagjává vált. Ezt könnyű megérteni: ha az ember intenzíven és hosszú időn át foglalkozik valakikkel, úgy érzi, közel kerülnek hozzá a szereplők.

Azonban van egy másik dimenziója is ennek a mozgóképnek. Az egyik jelenetben Curean Lakatos Róbert kolozsvári fimrendező társaságában nézi az egyik családi felvételt. Arról beszélgetnek, hogy amit látnak, pont olyan, mint amikor ők voltak gyerekek. És előkerül a mindig is érzékeny téma: Curean arról beszél, hogy

iskolás korában fogalma sem volt arról, hogy a magyarok, akikkel adott esetben naponta találkozott, mit csinálnak, hogy élnek.

Kérdésére Lakatos Róbert elmondja, hogy amikor román gyerekekkel találkoztak, verekedés lett a vége. A ember felnevet, de a mögöttes valóság az esetek nagy részében éppen ezt az egymásnak hátat fordítást igazolja.

Nos, Dan Curean filmjének éppen ez a legnagyobb értéke: sok évi munka árán rávilágít arra, ami a valóságban nyilvánvaló tény, viszont az emberi viszonyulások szintjén nem feltétlenül az: az erdélyi etnikai közösségek csak akkor léphetnek ki a párhuzamos történetek, történelmek világából, ha figyelemmel, megértéssel egymás felé fordulnak. Ilyen értelemben kulcsfilmnek tartom Curean és csapata alkotását.

Az alkotók szándéka szerint a filmet a kötelező fesztiválkörök lejárta után, vagyis 2025-ben a hazai televízióban is be fogják mutatni, illetve online platformokon is elérhető lesz.