Sztánát látni és meghalni… egy hosszan kitartott pillanat műve lehet

Bevezető, kis nápolyi kitérővel

Azt hiszem, nincs olyan ember, akit időnként (habitus, vérmérséklet, körülmények stb. szerint) ne kerítene hatalmába az a bizonyos állapot, amelyet eksztázisnak, elragadtatásnak szoktak nevezni a szakértők. A nem-szakértők (mint én is) pedig azt mondják (gondolják) ebben a rendkívüli állapotban (már ha megfogalmazzák): boldog vagyok! Ilyen egyszerűen, bár első ránézésre patetikusan. (És hitelesen, mondom halkan.) Johann Wolfgang Goethe, a világirodalom egyik legnagyobb költője (a legnagyobbsághoz ragaszkodom, foggal-körömmel) feltehetően valami hasonlót érzett, amikor 1787-ben Itáliában járt. Látta Velencét, Rómát, Pompeit, Herculaneumot, Palermót… majd utána Nápolyba érkezett. Valami történhetett ott. (A szerelmen kívül, egy nápolyi hölggyel, amely talán nem is ott történt, de mindegy, mert megszülettek belőle a Római elégiák.) Egyik levelében például így ír:

Nézzük ezt a mondatot közelebbről. Az egyik lehetséges értelmezés a következő: az adott helyen (legyen az Nápoly vagy amint az alábbiakból kiderül, Sztána) elfeledkezünk arról a lényről (magunkról), akinek fáj a foga, tartozása van, beteg az anyukája, esetleg depresszióban szenved. Továbbá arról a világról is megfeledkezünk, amely vészmadárként vállunkra ülteti a háborút, a járványt, az inflációt, az árdrágulást, mindent.

A Sztána körül hullámzó dombtenger, a távolban Kispetri templomtornya, egy kis reggeli köd, és valahol arra van az almási várrom is.

Vagyis: bizonyos értelemben, az adott helyen és pillanatban az a szenvedéssel tele világ és az a szenvedő lény (mi magunk) meghal. Mint porhüvely. Kilépünk belőle és… ilyenkor mondjuk egyszerűen: boldog vagyok! Vagy bonyolultabban, ahogy Goethe mondta egyik híres, szállóigévé vált mondatában:

Persze, élek a gyanúperrel, hogy Goethe se tudta, mi a valódi értelme a mondatnak. Ő csak hallotta a nápolyiaktól és ráfűzte a saját gondolatát: Nápoly olyan szépségű hely (a szépségben van az elragadtatás kulcsa), ahol kiléphetünk saját magunkból és a világból, tehát bár egyszer az életben látnunk kell. Aztán akár meg is halhatunk. A nápolyiak ezen nevetgéltek volna, persze. Ugyanis a szlogen egészen mást jelent a helyi történelemben. A halálraítélteket annak idején a börtönből gyakorlatilag végigvezették a városon, a kapukon kívül levő vesztőhelyig. Nem kell ezen ma szörnyülködni, akkoriban nem volt se tévé, se internet. A kivégzések színházi látványosságként működtek. Tehát az akasztófára valókat szépen végigvezették a városon, és közben valaki odakiáltotta nekik: Vedi Napoli poi muori! És látták Nápolyt, és meghaltak. No, hát ezzel a fajta szépséggel találkoztam egy aprócska kalotaszegi faluban: Sztánán. És innen jött a patetikusnak tűnő cím.

Kalotaszeg legkisebb faluja

Ez áll az ismertetőkben. És valóban pici. A helybeliek szerint olyan 70 ember lakja manapság. Sokan elvándoroltak, ki Kolozsvárra, ki Magyarországra, ki amerre látott. Ha az ember ránéz a térképre, azt látja, hogy a falu Szilágy megyéhez tartozik. Közigazgatásilag így is van. Lényegileg azonban fittyet hány a hepehupás vén Szilágyra. Sztána Kalotaszeg szerves része (pontosabban az Alszegé) és pont. És a maga módján híres falu. Hiszen ki ne tudná, hogy itt áll a nevezetes Varjúvár, ahol a trianoni összeomlás utáni Erdély ikonikus figurája, Kós Károly lakott élete egy szakaszában. És persze ott a Csigadomb, ahova Kós a Varjútanyát építette, mint saját alkotóbarlangot, a Riszeg-tető (hogy ki rombolta le, a Maniu-gárda vagy a kalotanádasiak, talán mindegy is), az üdülőtelep a ma is álló Szentimrei-villával, a falu széléről látszik az almási várrom, és ezzel be is lehet csukni a felületes turistabédekkert.

Ez látszik a sztánai református templom egyik toronyablakából. Az a kis tömzsi torony a Kós Károly tervezte, görög-katolikusnak indult, ám ortodoxként befutott templomé.

Szeretném azonban felhívni a figyelmet két dologra. Amikor az ember besétál a faluba, ez a két dolog fogadja. Az egyik a csend. De ne tessék valami síri csendre gondolni. Van benne lombsusogás, valahol berreg egy motor, tyúkok perelnek egymással, kutya ugat (elvétve), távolabbról kolomp szól. Elképesztően idilli ez a csend. Ellentétben például más falvakkal, ahol a csendnek teljesen más összetevői vannak. Amelyek nem építik, hanem széttörik a csendet. A másik dolog pedig a szelídség. Ezt nagyon nehezen tudom leírni. Próbáljuk meg elképzelni azt a mozdulatot, ahogy a kanca odahajol pár napos csikajához és finoman megböki az orrával, jelezvén, hogy itt vagyok, minden rendben, a világ kerek egész. Valahogy így értem, érzem a legkisebb kalotaszegi falut. Négy napot töltöttem ott. Nem turistaként. Olyan emberként, aki szeretne megismerkedni a hellyel. Nem a szellemével, arra esélye sem lenne. Magával a hellyel.

Sztána, a hullámzó falu

Ez nem a reklám helye. A Kék Iringó panzióban laktam. Az ott töltött idő nagyobbik részében más vendége nem volt a háznak. Ez már eleve kegyelmi állapot. Mert az embernek tere van. Például arra, hogy kiüljön a tornácra és nézze, hogyan ömlik a napfény hatalmas csöppekben, végig a ház előtt álló hatalmas diófa levelein. Hogyan lendül a harkály egyik fától a másikig, röpte egy hasas szárítókötél vonalát követi. Hogyan váltanak színt a háttérben álló dombok a Nap játszi kedve szerint. Lehet ezt fotón nézni, de úgy olyan, mint a kihűlt rántott hús. Száraz, kemény. A dombok gyűrűjében elterülő falu – ha kellő ideig figyeljük – hullámzik. Ez a hullámzás adja a kulcsot a szépséghez, amely a maga részéről az elragadtatás kulcsa.

A Varjúvárnál ismerős felirat fogadja az arra járót. Bocs, kint tágasabb! És persze, jogos. A magántulajdon szent. De hátha egyszer majd kerül megoldás arra, hogy benézhessünk a várba, például belépő fejében.

Amikor az ember belefárad a szépségbe, elindul, jár egyet a faluban. Csend, rend, szemét egy szem sem (na jó, itt-ott), köszöngetnek az emberek, meg lehet állni pár szóra. A házak is takarosak, többnyire. Az látszik, hogy Sztánán is elkezdődött a hétvégi-házasodás folyamata. Nehogy lagzira tessenek itt gondolni! A faluból elszármazott emberek egy része visszatér. Van, aki a faluképbe illő hétvégi házat húz, alakít magának. Van, akinek másra szottyan kedve. Amihez joga is van. Csak éppen előfordul, hogy az a ház úgy néz ki (a többihez képest), mint tehénen a gatya. Felteszem, a helyi tanács viszonyulhatna a helyzethez, amennyiben hozna egy határozatot, hogy a faluban építkezők ugyan mutassák már be a terveket a köznek, mielőtt nekiállnának valami csudaszép (az ízlés, megengedem, nehezen irányítható bestia) ház megépítésének (na ja, nem mindenki lehet Kós Károly sem), amely, már megbocsásson az illető, de egy autómosodára emlékeztet. Értem én, és egyet is értek azzal, hogy egy 21. századi falunak nem kell feltétlenül valami skanzen módjára léteznie. Viszont elefántot sem feltétlenül bölcs dolog a porcelánboltba engedni, mert… éppen azt a csendet, szelídséget veri szét, azt a hullámzást töri meg, ami a falu sajátja.

Egy sztánai kapu. Ahol a népek, nemzedékek járnak ki-be, már ha a szemlélő figyel, nem csak elsiet mellette.

Szerencsére ilyen tájidegen épületet csak kettőt láttam, bár szinte minden sztánai házat megnéztem magamnak. Ez a jó a legkisebb jellegű falvakban. Bejárhatók. Az ember könnyebben átesik azon az érzésen, hogy idegen testként mozog a térben. Még csak ennyit ide: kicsit féltem a falut. Hogy felfedezik maguknak a víkendesek. Mert út már van. És ha út van, akkor az szokott történni, hogy megérkeznek rajta a mindenféle népek. Na de ez már a helybeliek gondja. Én csak visszajárok ide. Nem haza. Vendégségbe. Mint annak idején Móricz Zsigmond. Jó, ő a sztánai élményei alapján megírta a Nem élhetek muzsikaszó nélkült. Amiből sláger lett. Én ezt a cikket írom. Amiből nem valószínű, hogy sláger lesz.

Séta a dombtengeren

Az egyik nap hajnalosan felpattant a szemem. Fogalmam sem volt, miért. Úgy aludtam, mint a bunda. (Mondjuk, ez nem a hely ajándéka, gyakorlatilag egy kőlapon is elalszom egy nagyváros kellős közepén, ha álmos vagyok, és ha nem esik rám valaki.) Felkeltem hát, ruhát rántottam magamra és elindultam. Ki a falu végéhez közel álló házból, aztán ki a faluból, a réten át. Na és itt zuhantam egy pillanat alatt abba az állapotba, amelyet Goethe után szabadon így lehet megfogalmazni: Lásd Sztánát, majd halj meg! A dombtenger szelíden hullámzott körülöttem, alant egy láthatatlan pásztor román népi dallamot fütyörészett, a távolban Kispetri lehelte magából a ködöt, időnként felbőgött egy szarvas állat (lehetett az bivaly is), még távolabb az almási várrom, rózsabogárnyi vitorla a zöld hullámok fölött. Vércsék, ölyvek, szajkók, seregélyek voltak e tenger vízi madarai. És ez volt a pillanat, amikor megértettem, amit Kós Károly az életrajzában leírt. Ugorjunk egyet, hátra az időben, olyan 1909-ig. Azon a nyáron Kós Körösfőre igyekezett. Ahova akkoriban kétféleképpen lehetett eljutni, mármint vonattal. Az ember vagy elment Bánffyhunyadig, onnan kocsival (izé, szekérrel) vissza Körösfőig.

Sztána régi állomásán medvével is lehet találkozni. Persze, csak a falon, szőnyeg formájában. szívesen alkudtam volna a jeles darabra, de senki tárgyalópartnert nem találtam a helyszínen. Nem mellesleg, a véletlen anyag akár installációnak is elmenne valami galériában.

Vagy elvonatozott Sztánáig (a legendás régi állomásig), ahonnan átgyalogolt a Riszegen, nem nagy ügy, olyan két órába telik ma is. És tessék, innen hadd szóljon Kós:

Nos, Kós Károly nem feledkezett meg Kalotaszegről. A mai turista pedig fel sem teszi magának a feledés kérdését. Ott van minden a fényképeken. Kihelyeztük az emlékezetünket. Pedig ez nem több, mint a felszín karcolászása. Ahhoz, hogy emlékezni tudjunk, el kell engednünk a memóriaegységeket. Hagyni kell, hogy elringassanak a hullámzó dombok. Szóba kell elegyedni az arra vitorlázókkal. Bele kell merülni a tengerbe. És akkor egy ablak mögött – jó esetben – meglátjuk a történeteket. Egy kapun át ki-bejárnak a népek, nemzedékek. Sorra lekezelhetünk velük. Csak oda kell menni. És türelemmel kell lenni. És olyankor az ember megszűnik turistának lenni. Része lesz a tájnak, bár egy szegletnyire.

Baglyok, festők, temetők, kapuk

Sok apró történetet hordott elém a dombtenger. Emberekét, vadakét. Esténként szinte az összes hazai bagolyfajta ott suhogott körülöttem. A hangjuk után: kuvik, füles kuvik, macskabagoly, gyöngybagoly, réti fülesbagoly. Reggel a diófa alatt megtaláltam az éjszakai vadászat nyomát: egy kerti pele maradványait.

A humor, a szellemesség néha élet-, igen gyakran (nagyjából mindig) lélekmentő. A volt címfestő szellemesen óvatosságra intő feliratai a kapun.

A faluban sétálva rátaláltam egy házra, melynek kapuján humoros feliratok hirdették, hogy oda bemenni nem tanácsos. Például: Amikor alszom, nem vagyok harapós kutya. És: Tudsz-e futni 9,8-at 100 méteren? Az én kutyám tud! Arra sétáló volt helybeliektől (hosszú ideje Kolozsváron laknak, Sztánára víkendezni járnak) megtudtam, egy cégérfestő lakik ott, amikor nem Kolozsváron. Nyolcvanas éveit tapossa az illető, egy kihalt mesterség képviselője. Ki fest ma már cégért? Hacsak nem a saját háza kapujára. A harangozó kérésre azonnal a református templom elé jött, kinyitotta a kaput. A felújított istenházát szeptember végén szentelik fel. Isten bocsássa meg, mint egy menyasszony, olyan most az a kis templom. Elfér benne hetven ember. Ha járna mindenki. A torony egyik ablakából a szomszédos ortodox templomra látni. Amit történetesen Kós Károly tervezett. Görögkatolikus templomnak. Végül nem az lett belőle, mert a görögkatolikus vallást belefojtották a történelem csatornájába. Oda nem tudtam bemenni, pedig kíváncsi lettem volna rá. Azt is újítgatják. De a pópa csak nagy ritkán (talán havonta ha egyszer) jár Sztánára. Ha van Isten, minek pap. Bejártam a környéket is. Elmentem ismét az almási várromhoz. Pont olyan lehangoló, mint korábban. Persze, lehet várturizmust álmodni, talán álmodják is egyesek (Sebes várát évek óta újítják, talán már be is fejezték), csak hát ahhoz a vízión túl akarat, szervezési készség és pénz kell. Jártam a részben felújított farnasi templomnál is. Gazdátlannak tűnik, pedig nem az. A haranglábban baglyok laknak. És harangok. Picit összeszorult a szívem. Látszólag minden rendben ezen a tájon. Látszólag. Üldögéltem Váralmás központjában. Na, ez nem olyan apró falu, mint Sztána. És meg is látszik rajta. Akkora lett, hogy szétesett. Rég bezárt benzinkút uralja a teret, hórihorgas gém nélkül. És mindent belep a por. Ehhez az élni látszó enyészethez képest az odébb omladozó Csáky kastélyrom frissen mosdatott kölöknek tűnik.

A farnasi templom haranglába. Szépen felújították. És a fa (bár tudom, gyúlékony meg korhad) valamiféle melegséget hoz, a kővel szemben. Mint amikor Isten közel hajol az emberhez és a fülébe súg.

Jártam a sztánai temetőben. Az új részben katonás rendben állnak a sírok, a bejárattól távol. Közel a sík mező. Oda kerül a maradék. Bizarr a kép. A régi temetőrész elmehetne kísértethelyszínnek egy nagyobb költségvetésű filmbe. Az itt nyugvók sírhelyeit már nem gondozza senki. Lassan kitörli őket az emlékezetelenség. És végezetül had álljon itt a kapu. Említettem, hogy ha az ember megáll előtte és hosszabbacskán figyel, megnyílik, emberek járnak ki-be rajta, megemelik a kalapjukat, a vendégre mosolyognak, meg-megállnak, esik néhány jó szó, jószágról, termésről, születésről, halálról. Aztán valóban kinyílik. Valóban kilép valaki. És elbeszélgetünk, ki-ki a maga életét kínálja, a másikéból falatozgat. Miközben reánk borul az alkonyat. És belemerül a hullámzó falu. Hogy – az Istenért, nem száz év múlva, már másnap reggel, újra felmerüljön. És megint elénk tárja azt a megfoghatatlan szépséget, amiből a mondat fakad: Lásd Sztánát, majd halj meg!