Székelyföldi községből indult, a legnagyobb elektronikus zenei fesztiválok színpadáig jutott – Nick Havsen DJ-producerrel beszél

Azzal bizonyára senkinek nem mondunk újat, hogy vannak olyan egyfős elektronikus zenei produkciók, melyek főműsoridőt kapnak a zenei fesztiválok központi rendezvénytereiben, és legalább akkora ikonoknak számítanak a populáris elektronikus tánczene (EDM) világában, mint a legnevesebb rocksztárok. Persze hálószoba-producerként nem olyan könnyű felkapaszkodni erre a szintre egy laptoppal és egy arra telepített zeneszerkesztő szoftverrel, de ha elég ügyes és elhivatott az ember, ez akár össze is jöhet. A Kézdivásárhely melletti Torja községben élő Torzsa Hunor – művésznevén Nick Havsen – kilenc éve építi tudatosan a karrierjét ebben a műfajban, fellépett már több ázsiai országban, de neves európai fesztiválok színpadán is, és több száma is megjelent már a szcéna legnevesebb lemezkiadóinál. Arra kértük, vezessen be minket a lángokkal, lézerekkel és szalagágyúkkal megspékelt féktelen bulik világába.

Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével, és mikor szippantott be az elektronikus tánczene, az EDM világa?

Már gyerekkoromban érdekelt a zenei világ, a zenélés, többek közt annak köszönhetően, hogy édesapám zenekarban játszott és otthon is voltak hangszereink. Ő tanította az első fogásokat gitáron és zongorán. Hozzám a zongora állt közelebb akkor, de aztán az érdeklődés a hangszer iránt annyiba is maradt. 2008 tájékán a hiphop és a rapzene foglalkoztatott leginkább, és akkortájt döntöttem el, hogy szeretnék számítógépen zenei alapokat készíteni, megismerkedni a produceri munkával. Letöltöttem az FL Studio nevű zeneszerkesztő szoftvert, és a YouTube-on elérhető oktatóvideók alapján kezdtem el tanulgatni a program használatát. Ekkor még nem voltak ezzel komoly szándékaim, de pontosan fel tudom idézni, hogy 2011-ben, amikor nézegettem a világ egyik legnagyobb elektronikus zenei fesztiválján, a belgiumi Tomorrowland-en készült videókat, akkor és ott éreztem először úgy igazán, hogy én is ki szeretném próbálni magam az elektronikus tánczenei világban. Aztán persze ismét előkerült a zeneszerkesztő szoftver. 2013-ban már készítettem két-három számot, melyeket közzé is tettem, de akkor még más néven, de így utólag visszanézve arról nem szívesen beszélnék már.

Szóval Nick Havsen csak később lépett porondra…

Igen, 2014 februárjában döntöttem el, hogy ezzel most komolyabban, maximális fókusszal szeretnék foglalkozni, ebből szeretnék megélni. Akkor találtam ki ezt a művésznevet, és az elsődleges szempont az volt, hogy külföldön is jól hangozzék, megjegyezhető legyen. A Nick egy elég elterjedt keresztnév, a Havsen pedig már nem is tudom, honnan jött, talán azért választottam ezt, mert olyan hollandosnak hangzik, ennek a műfajnak a bázisa pedig kétségkívül Hollandia.

Elég egyértelmű, hogy már első perctől a külföldi piacot lőtted be célnak, nem hazai pályán akartad kezdeni a szárnybontogatást. Miért?

Úgy éreztem – és úgy érzem most is –, hogy az a stílus, amiben én mozgok – a big room –, itthon nem igazán működik, illetve csak és kizárólag fesztiválokon kap teret. Jobbnak láttam, ha inkább nagypályában gondolkodom. Volt bennem amúgy egy kettős érzés ezzel kapcsolatban, mert itthon is szerettem volna bizonyítani, de úgy éreztem, hogy erre a stílusra nem kattannak rá úgy, mint például Ázsiában. Visszatérve a kezdetekhez: a Nick Havsen név alatt készítettem egy számot, melyet egy kisebb magyar lemezkiadó jelentetett meg – ez még abban az évben, májusban jött ki –, és szét is küldték DJ-knek. Aztán valamikor ’14 júliusában otthon ültem a laptop előtt, nézegettem a Tomorrowland fesztiválról feltöltött fellépéseket, és egy adott ponton egy akkoriban nagyon menő olasz DJ-duó szettjében meghallottam a saját számomat. Ennél komolyabb motivációs löketet nem is kaphattam volna: az elsőként megjelentetett, az otthoni szobámban összerakott számom szól a világ egyik legnagyobb fesztiválján… A mai napig örömmel tölt el, ha visszahallom a saját készítésű zenéimet neves DJ-k fesztiválos fellépésein. A műfajban nagyágyúnak számító Dimitri Vegas & Like Mike, a W&W, vagy Timmy Trumpet is használta már a szettjeiben a zenéimet. De találkoztam személyesen a holland Hardwellel is, aki egy adott ponton első helyen állt a DJ-k toplistáján. Ők a műfaj legnagyobb sztárjai közé tartoznak.

Startnak tényleg nem rossz. Gondolom egy ilyen referenciával a tarsolyban már könnyebb volt bekopogni a kiadókhoz az újabb zenékkel. De muszáj megkérdeznem: miért pont ezt a műfajt választottad? Megtetszett a féktelen, tűzijátékos, konfettis bulik világa? Netán üzleti megfontolásból?

Az elején egyáltalán nem gondolkodtam ilyesmiben, szóval ha arra utaltál a kérdéseddel, a válaszom az, hogy nem, nem a pénz miatt. Egyszerűen ez a hangzás szólított meg, ez a 128/130 BPM-en pörgő fesztiválzene – ahogy én szoktam definiálni. Ez már annyira hozzám nőtt az elmúlt nyolc-kilenc évben, hogy nem is szeretnék átállni egy másik stílusra. Ha már a kiadókat említetted: 2016-ban kaptam egy felkérést az Armin van Buuren kiadójától – őt gondolom már nem igazán kell bemutatni senkinek –, az Armadától, hogy készítsek egy remixet az egyik ott leszerződött előadó számából, az is egy komoly lépésnek számított. Az ilyen nagyobb kiadóknak komoly promóciós potenciáljuk van, így ez is mérföldkőnek számít a karrieremben. A mi köreinkben fontos célkitűzésnek, hogy együtt tudj dolgozni ezekkel a nagyobb – elektronikus zenére szakosodott – kiadókkal.

Hivatalosan hány szerzeményed jelent meg eddig?

Őszintén nem tudom pontosan, de ötvennél több. Büszke vagyok rá, hogy én vagyok az egyetlen romániai DJ/producer, akinek a W&W lemezkiadójánál – Rave Culture – jelent meg zenéje, de dolgoztam együtt a Hardwell (Reavealed Records), illetve a Dimitri Vegas & Like Mike (Smash the House) kiadójával is. Fontosak ezek a megjelenések, mert ezáltal szerzel ismertséget, és így kapsz meghívásokat fellépésekre.

Szóval a zenekészítés beindult, de hogyan jött be a képbe a DJ-zés?

Korábban is foglalkoztam ezzel házibulikban, itthoni klubokban, de az első komolyabb „mélyvíz” az 2015-ben volt, amikor Nick Havsen néven nagyszínpadon léptem fel a sepsiszentgyörgyi SIC Feszten, de akkor még csak nagyon kevés saját zenét illesztettem be a szettbe, talán önbizalomhiányból, talán azért, mert úgy éreztem, még nem jött el az ideje. De amikor kitaláltam ezt a projektet, már akkor azt tűztem ki célul, hogy egyszer majd úgy fogok színpadra állni, hogy csak és kizárólag saját számokat fogok lejátszani, ezáltal ismerjenek meg az emberek. Aztán 2019-ben, amikor már Kínában turnézhattam, csak a saját zenéimből állt össze a műsorom, és hatalmas érzés volt látni, hogy egy ottani bulin legalább 2000-en buliznak erre.

Hoppá, Kína, szép nagyot ugrottunk! Az a lehetőség hogyan talált meg téged?

2018-ban kaptam egy meghívást egy horvátországi fesztiválra – abban az évben egyébként a Balaton Soundon, a kolozsvári Untoldon és a marosvásárhelyi VIBE fesztiválon is felléptem egyébként –, ahol megismerkedtem valakivel, akinek volt egy koncertszervező ügynöksége. Jókor voltam jó helyen: ő kért tőlem pár saját zenét, nagyon tetszett neki amit hallott, szerződést kötöttünk, aztán 2018 végén már le is szerveztek nekem egy thaiföldi bulit, ezt követte egy 10 fellépéses kínai turné 2019 áprilisában. Aztán volt fellépésem Japánban és Mianmarban is, szóval nagyon komolyan beindultak a dolgok akkortájt. Abban az évben még a horvátországi Ultra Music Fesztiválon is felléptem, ami szintén a legnagyobb elektronikus zenei fesztiválok közé tartozik. Tavaly egyébként ugyanezen a rendezvényen nagyszínpados voltam, ami szintén mérföldkőnek számít! Amúgy a 2020-as év is úgy indult volna, hogy februárban ismét megyek egy hónapra kínai turnéra, de hát ment a levesbe az egész a járványhelyzet miatt.

Milyen az ottani közönség?

Távol-Keleten nagyon működik a buliipar, és sok pénz van benne, jól fizetik a fellépőket is.

Így néz ki egy Nick Havsen-buli Kínában

Szóval a karriered szempontjából is a lehető legrosszabbkor köszönt be a Nagy Leállás. Azt az időszakot te hogyan élted meg?

Fellépések nyilván nem voltak, viszont azt az időszakot remekül ki lehetett használni kapcsolatépítésre, közös munkákra. Nagyon sok szám készült közösen más neves producerekkel, így aztán – ennek köszönhetően is – jelentősen megugrott a követőim száma az Instagramon. Szóval a zenei projektek szempontjából termékeny időszak volt, több mint 20 olyan szám jelent meg, amiken akkor dolgoztam, ezáltal nagyobb ismertségre tettem szert, és akkor lépett be a képbe egy ismert holland menedzser is, aki azóta is segít nekem többek közt abban, hogy eljuttassam a zenéimet neves kiadókhoz.

Azt viszont már elmondhatod magadról, hogy a szobádban barkácsolt számaidnak köszönhetően bekerültél az EDM-világ pörgésébe.  Azt találtad ott, amire számítottál, vagy valami teljesen mást?

Hát, sokkal, de sokkal nehezebb feltörekvőként megvetni a lábad ebben a világban, mint amilyennek kívülről tűnhet. Azt kell elképzelni, hogy ezeket a kiadókat eleve több ezer számmal bombázzák naponta. Aztán megtörténhet az, hogy elküldesz öt szerzeményt és visszadobják az összeset – egy ilyen tapasztalattól eleve elmehet a kedved az egésztől. A kiadóknál is többszűrős rendszer van, és őszintén mondom, a mai napig nem tudom, mi alapján születnek meg a döntések, de a szelekció nagyon szigorú, az biztos. De itt is fontos, hogy milyen ismerettségi körrel rendelkezel, ki kell taposni ezeket az ösvényeket, ez pedig időigényes. Óriási a konkurencia, a könyökölés és az irigység is, ezekben a körökben is megvan az, hogy ki kit utál, ki kinek a talpnyalója, szóval szép számmal vannak itt is toxikus figurák. Én végzem a saját dolgom, és követem a céljaim. Mindig szerettem kilépni a csendből nagyot szóló dolgokkal, és ehhez tartom magam most is.

Nyilván tisztában vagy azzal, hogy – függetlenül attól, hogy elképesztően népszerű – ezt a műfajt számos bírálat éri zenei körökből, sokan elintézik annyival, hogy ide aztán nem kell vájt fül, több a show és a hatásvadászat benne, mint a zenei teljesítmény. Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki jónak számítson ebben a műfajban?

Minden a jó ötleteken és azoknak a kivitelezésén múlik ebben a műfajban, és jól megírt dallamokon. Újat nagyon nem lehet hozni a konyhára, azt szokás ebben a körökben is mondani, hogy már minden el van használva többszörösen. Amúgy nehéznek nem nehéz, ha van egy alapszintű zenei tudásod és tudod kezelni a zeneszerkesztő szoftvert, akkor neki lehet fogni. De ebben is – mint minden másban – folyamatosan kell fejleszd magad, építsd a projektet kockáról kockára. Eszméletlen sok háttérmunka és kapcsolati tőke kell hozzá, én is hosszú utat tettem meg az elmúlt kilenc évben, míg idáig eljutottam. És a mai napig tanulok, fejlesztem magam. Ez vonatkozik a DJ-zésre is, folyamatosan tanulok technikásabban keverni.

Ha már itt tartunk: azt is gyakran megkapják az EDM világában mozgó DJ-k, hogy előre összerakott szetteket játszanak le anélkül, hogy élőben bármit is hozzátennének a műsorhoz. Te hogy állsz ezzel?

Ha elmegyek egy fesztiválra, kiválogatok x mennyiségű számot, aztán persze kitalálom az intrót és azt is, hogy mivel fejezem be a szettemet, de a többit ott helyben keverem össze. Illetve ez is valamilyen szinten a része, a szépsége az egésznek, hogy leülsz és órákig válogatod a zenét, majd összerakod, elképzeled fejben. Rám nagyon jellemező egyébként, hogy amikor zenét írok, elképzelem, hogy előttem van a közönség, és próbálom elképzelni, hogyan reagálna rá. Ez a playlist összeállítására is vonatkozik. Nyilván arra is volt már példa ebben a műfajban, amit te említettél – stúdióban összerakják, kimennek a színpadra, belövik és kész –, de nem tudom, hogy ilyesmit ma már ki merne csinálni ezen a szinten. Nem beszélve arról, hogy ez az előadó számára is nulla élvezettel jár, ott kellene álldogálni és integetni közben… Én szeretek órákat elszórakozni azzal, hogy összeválogatom azokat a számokat, melyekből a színpadon összerakom a műsort.

Említetted, hogy külföldön vagy ismertebb és a követőid többsége is határon túli. Itthon mennyire értékelik azt, ahová te eljutottál?

Nehéz elmagyarázni, hogy mennyi munka van mögötte és nem is biztos, hogy el lehet. Szóval nem biztos, hogy sokat mondana bárkinek az, hogy nekem megjelent egy zeném Armin van Buuren kiadójánál, ami a legfelsőbb szint, de számomra ez legalább annyira fontos, mint fellépni egy neves fesztiválon. A DJ-zésről is az a véleményem, hogy lassan minden második ember ért hozzá. Sokan csinálják azt, hogy letöltik az aktuális slágereket, belerakják egy mappába, aztán mennek bulira vele. Persze nincs ezzel semmi baj, sokan díjazzák ezt is itthon, van rá felvevőpiac, hatalmas bulikat lehet összehozni így is. Én viszont úgy gondolom, hogy sokkal értékesebb a produkcióm, ha a saját zenéimből válogatom össze a szettem, és a mindenki által ismert populáris slágerek helyett nyújtok valami olyasmit, ami tényleg engem képvisel, a sajátom, és máshol ez az élmény nem érhető el. Sajnos itthon van ahol értékelik, és van ahol nem. De én mindig próbálom magamat adni. Az itteni közönségnek is külön köszönöm az eddigi támogatást, mivel az elmúlt évek alatt sok pozitív visszhang jutott el hozzám, ami még inkább motivált arra, hogy a saját zenéimet toljam, és többet mutassak magamból az itteni fellépéseken. Külföldön az a jellemző, hogy inkább a kuriózumot várják, a meglepetés-faktort, azt várják a DJ-től, hogy olyan zenéket prezentáljon, amiket máshol nem lehet hallani, nincsenek agyonjátszva.

Megosztasz velünk még egy-két nagyobb Nick Havsen-tervet ezen kívül is? Elképzelhető egyébként, hogy egy bizonyos idő után majd elfordulsz a fesztiválzenéktől és ez alatt a név alatt majd rádióbarátabb, énekesekkel közösen készített számokat jelentetsz meg?

Nem tervezek váltást, szeretnék producerként ennél a műfajnál maradni – ez vagyok én, emiatt ismernek az emberek, kilenc évem van benne és szeretem az energiáit is. Biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező időszakban is működni fog ez, ha nem is itt, máshol biztosan. Ha ezen a néven más stílusú zenéket adnék ki a kezemből, azt már nehezebb lenne eladni, mivel ezzel a névvel ez a big room-stílus van összekötve, erre építettem fel a projekt teljes arculatát. Nagy álmom egyébként az, hogy én is fellépjek a Tomorrowland fesztiválon. Korábban azt mondogattam magamnak, hogy akkor lesz ott a helyem – akármelyik színpadon –, amikor úgy érzem, hogy készen vagyok rá, megdolgoztam azért, hogy ott megmutathassam magam. Ma már úgy gondolom, hogy már annyit letettem az asztalra, hogy ott is megállom a helyem.