Ritka teljesítményre készül a nagyváradi Varga Csaba a Mount Everesten

Jó hírek érkeznek Nepálból, a Mount Everest tövéből, ahol Varga Csaba arra készül, hogy megmássza a világ legmagasabb hegycsúcsát. A magyarországi Kalifa Alpin Csapat nagyváradi hegymászója jó erőben van, akklimatizációja jól halad, máris 7000 méterig jutott – de az igazi megpróbáltatások csak ezután jönnek.

Varga ugyanis azt tervezi, hogy a nyolcezres csúcsokra nem nagyon jellemző, különösen az Everestre mászók világában meglehetősen ritka stílusban, önerőből,

serpák vagy egyéb segítség nélkül jut fel a csúcsra, ráadásul járulékos oxigént sem használ.

A Mount Everestre eddig mintegy ötezren jutottak fel, de palackozott oxigén nélkül kétszáznál is kevesebben. A nagyváradi hegymászó eddig négy nyolcezres tetején állt (legutóbb 2019-ben a Hidden Peak-en), ennél több csak a nyolc évvel ezelőtt a Kancsendzöngán eltűnt, gyergyószentmiklósi származású Erőss Zsolt sikertáblázatában szerepel. Megjegyzendő, hogy Varga Csaba mind a négy nyolcezresét pótlólagos oxigén és teherhordók nélkül mászta meg. Az Everest 8849 méter magas, a világ legmagasabb hegye, és éppen a magassága az, ami nehézzé és bonyolulttá teszi a megmászását. Gyakorlott magashegyi mászók számára sem a hegy tibeti oldalán húzódó északi mászóút, sem pedig a nepáli oldal déli útvonala nem jelent különösebb technikai kihívást.

A probléma az, hogy ebben a magasságban a levegő oxigéntartalma csak fele-harmada

annak, amit mi idelent, kényelmes tengerszint fölötti pár száz méteres magasságban belélegzünk. Egy olyan ember, aki nem szoktatta hozzá a szervezetét az oxigénszegény légkörhöz, az Everest csúcsán csak pár percig bírná ki, utána eszméletét veszítené és valószínűleg meghalna. A 7900-8000 méter fölötti részeket Halálzónának nevezik, éppen ezért. A Halálzónában, az oxigénhiány miatt az emberi test elkezdi lekapcsolni magát, különösen a végtagok és perifériák keringését, hogy minden oxigént az agyba juttathasson. Ebben a hipoxiás állapotban a vérkeringés gyengülése miatt a végtagi fagyások is sokkal hamarabb következnek be – sok mászónak elfagy a lábujja, a lábfeje, a keze, az ujjai, vagy az orra. Ezen a magasságon az ember legfeljebb egy-két napig bírja. Emiatt a mászásokat úgy szervezik, hogy a Halálzónában a lehető legkevesebb időt kelljen eltölteni és mielőbb lehessen leereszkedni oxigéndúsabb szintekre. A mászók túlnyomó többsége (a legtöbb serpa is) palackozott oxigént lélegez be egy arcmaszkon keresztül, már 6000 méter körül is, különben nem tudna továbbmenni. Még így is minden évben – az Everesten április végén, május elején van a mászószezon – elég sok hegymászó terveit húzza keresztül a magashegyi betegség valamelyik formája, az oxigénhiányos állapot miatt kialakuló tüdő- vagy agyödéma. Vannak emberek, akik a genetikai adottságaik miatt jobban bírják ezeket a szélsőséges állapotokat, egyesek annyira, hogy oxigénpalack nélkül is képesek feljutni a csúcsra. (Az Everestet először Reinhold Messner dél-diroli és Peter Habeler osztrák alpinisták mászták meg kisegítő oxigén nélkül 1978-ban.) Az oxigénhiányos légkör miatt

a magashegyi mászás nem úgy történik, hogy az alpinista megérkezik reggel a hegy lábához, délutánig megmássza a csúcsot, majd lejön és hazamegy.

Ehelyett hosszú, több hetes expedíciók szükségesek, hogy a mászók elegendő időt tölthessenek a nagy magasságban és adaptálódjanak az oxigénhiányos környezethez. Az Everesten az akklimatizáció során a hegymászó pár napig a mintegy 5350 méteren fekvő alaptáborban időzik, majd felmászik egy bizonyos magasságba (ez általában 6000-6200 méter), az egyes és a kettes táborba, ahol eltölt egy-két éjszakát, majd visszaereszkedik az alaptáborba, hogy a szervezete elkezdhesse a jobb oxigénellátást biztosító extra vörösvértest-termelést. Utána megint elindul a hegyre, de ezúttal magasabbra mászik, majd újra lejön és csak ezután, néhány akklimatizációs túra és megfelelő pihenés után indul a csúcstámadásra (és ekkor sem egyhuzamban mászik, hanem pihenőkkel a köztes táborokban).

Nos, e hosszú mesélés célja az volt, hogy

érthetőbbé tegyük, miért annyira ritka és nehéz az, mire Varga Csaba készül.

A váradi mászó április 8-án indult Budapestről Nepálba, 18-án érkezett meg az alaptáborba (ide a hegymászók gyalogosan, több napos túra után jutnak el). Néhány havazós nap után elindult, és a szakadékokkal szabdalt, jégtornyokkal tarkított Khumbu-jégesésen átkelve a Hallgatás-völgyén keresztül eljutott 6000 méterig, az első táborig, ahol eltöltött egy éjszakát. Másnap a 6400 méteren fekvő kettes tábor következett, ott három éjszakát töltött, majd tovább mászott közel 7000 méterig. Ezután visszafordult az alaptáborba. Egyes és kettes táborát önerőből építette fel, a sátrat, hálózsákot, élelmet és egyéb felszerelését is ő maga cipelte. A következő akklimatizációs túrán már tovább mászik, 7200 méterre, a hármas táborig, majd megy tovább 7950 méterre, a negyedik táborba, a Déli-nyeregbe (ez már a Halálzóna). Innen is visszafordul majd pihenni, regenerálódni az alaptáborba. A csúcstámadás csak ezután következik, amikor Varga Csaba ismét nekivág a hegynek és a táborokat útba ejtve megpróbálja elérni az Everest csúcsát. A szervezete eddig várhatóan megfelelően akklimatizálódik. A csúcstámadás során a legnagyobb nehézséget az oxigénszegény levegő, a hideg és a szél mellett a zsúfoltság jelentheti. Ha ugyanis a kereskedelmi expedíciók egyszerre indulnak a csúcsra (és ez általában így szokott lenni, mivel május első-második hetében van egy pár napos kedvező időjárás-ablak), akkor a rögzített kötelek mentén hatalmas sorok alakulhatnak ki, ez pedig nagyon  megnehezíti, de akár meg is hiúsíthatja a csúcstámadást). Ezeken a fotókon megnézhetjük, hogyan is néz ki a forgalmi dugó az Everesten.

Varga Csabára igen nehéz, embert próbáló hetek várnak,

ezeknek a fénypontja nem is az lesz, amikor a csúcson felmutatja a Nagyvárad feliratú magyar zászlót, ahogy szokta, hanem az, amikor épségben lejut a hegyről és megérkezik az alaptábor biztonságába. [caption id="attachment_321896" align="aligncenter" width="750"]