Nyolcvan év, nyolcszáznál több könyv – Nemere István a Plútón túlra költözött

Meghalt Nemere István. November 8-án ünnepelte nyolcvanadik születésnapját és nyolcszázadik (!!!) könyvének megjelenését – fura egybeesése ez a nyolcasoknak az életében. Ha lefektetjük a 8-as számjegy a végtelen jele, vagy egy Möbius-szalag, aminek egyetlen felületén haladva szintén a végtelenségig lehet haladni.

Valahogy így dolgozhatott Nemere István is, reggel (elmondása szerint minden egyes nap, hétvégén és január elsején is) felkelt, leült az íróasztalához és megdöbbentő ütemben írta a könyveit egymás után, mint ahogy egy szorgos hangya megy megállás nélkül, újra és újra azon a Möbius-szalagon.

A fotó forrása: Nemere István Facebook-oldala

Nemere visszahúzódó író volt, földrajzi és szakmai értelemben is. Soha nem élt nagyvárosi környezetben, Budapesten sem. Pécsen született, élt a lengyelországi Torunban, Jászberényben, aztán Szeged és Esztergomban környékén, majd egy alföldi tanyán, az erdő közepén lakott, végül Nyíregyházára költözött. Szokatlan önéletrajzát itt el lehet olvasni.

Többször beszélt róla, hogy kezdeti közeledési próbálkozásai után

Igaz, az intrikákra, egóharcokra, gőgre, sznobériára és depresszióra is hajlamos magyar irodalmi élet is távol tartotta magát tőle, mert hogy Nemere úgymond kommersz és felületes ponyva- vagy lektűríró volt, nem „igazi”, bármit is jelentsen ez. Nem is vették fel a Magyar Írószövetségbe, pedig többször is jelentkezett – de vagy nem is válaszoltak neki, vagy pedig azzal utasították el, hogy munkássága nem indokolja az írószövetségi tagságot. Díjakkal sem halmozták el – Magyarországon egyetlen kitüntetést kapott, a sci-fi szerzőknek odaítélt Zsoldos Péter-díjat.

Ötven aktív éve alatt átlagosan évi 18 könyvet írt, amit több mint 12 millió példányban adták el csak magyar nyelven. Írt sci-fit, krimit, kalandregényt, ezoterikus, történelmi, romantikus és ifjúsági könyveket is, írt parajelenségekről, UFO-król, úgynevezett titkokról, de tudományos kérdésekről is, igazi nevén, de több mint 40 írói álnéven is. Nem tudok nem arra gondolni, hogy ha ezzel a termékenységgel angol nyelven írt volna mondjuk az Egyesült Államokban, akkor Nemere régóta dúsgazdag sztárszerző lett volna, aki a magángépén röpköd át a New York-i villájából a Los Angeles-ibe. Ez Magyarországon, magyar nyelvű közegben nem adatott meg neki.

Erdélyben, az 1970-80-as években felnövő generáció számára különösen sokat jelentettek Nemere könyvei. Emlékszünk ugye, hogy akkoriban nem lehetett bármit kiadni Romániában, ráadásul magyarul, ezért igen nagy becsben tartottuk azt a néhány itthon megjelent sci-fit vagy (inkább történelmi) kalandregényt, ami átment a cenzúrán. Klasszikus értelemben vett ponyvaregény-kiadás lényegében nem létezett. Pedig tizenéveseknek létfontosságú olvasmányok ezek, mert felébresztik és karban tartják a fantáziát és a kreatív gondolkodást.

Elolvastuk a magyar és a világirodalmi klasszikusokat és kortársakat is természetesen, de Nemerét is olvastunk, rengeteget. Kalandregénynek vagy puha fedelű sci-finek igen nagy értéke volt iskolás körökben. A könyv tulajdonosa gyakran csak hónapok vagy évek múlva kapta vissza a kötetet, amely közben kézről kézre vándorolt, szamárfülesedett és rongyosodott el. Az iskolai sci-fi-terjesztésben cinkosunk volt Misi bácsi, a földrajztanárunk, aki nem csak hogy nem haragudott, ha valakit az órán olvasáson kapott, hanem kölcsön is kérte a könyvet, de tőle is lehetett kérni hasonló irodalmat.

a könyvespolcainkon pedig Bradbury, Clarke vagy Asimov szintén nehezen beszerezhető kötetei mellett volt a helyük. A Neutron-akció, A kupolaváros titka, A kozmosz lovagjai, a Holtak harca vagy a Túl a Plútón alapműveknek számítottak.

Persze ezeket nem lehetett itthoni könyvesboltokban megvásárolni. Magyarországról hozta, gyakran csempészte át az, aki volt annyira szerencsés, hogy kapott útlevelet, és valamelyik budapesti könyvesboltban, de leginkább antikváriumban bevásárolhatott, hogy aztán hazafelé vagy a bőröndje fenekére, vagy az autójában a pótkerék alá rejtve hazahozhassa.

Nemere Istvánt mindenki olvasott, ráadásul élvezte, akkor is, ha utólag nem meri bevallani, vagy ha esetleg sekélyesnek, felszínesnek is találta főleg történelmi vagy tudományos témájú, ismeretterjesztőnek szánt könyveit (apropó, létezik-e ma színvonalas magyar nyelvű ismeretterjesztő, tudomány-népszerűsítő irodalom?) Ő maga is elismerte: aki ennyit, ilyen gyorsan és ilyen sok témakörben ír, az néha felszínes:

– mondta egy hat évvel ezelőtt készült HVG-interjúban.

Nyolcszáz könyv, ez elképesztően sok. Ilyen mennyiségben valóban lehetetlen csak remekműveket írni és egészen biztos, hogy a Nemere-életműnek csak egy része marad fenn értékként. De ha csak a sci-fik lesznek azok, már megérte minden reggel leülni az íróasztalhoz és megírni a napi negyvenezer karaktert.

Viszlát, Nemere István, jó utat a Plútón túl, és köszönjük az olvasmányokat és a kalandokat!